Aznap Noé története nyűgözött le. Amint azon elmélkedtem, hogy Isten szövetséget kötött az emberrel, és jelét az égre helyezte, egy állapotérzés kerített hatalmába. Hirtelen újra az a kicsi 6 éves kislány voltam, aki ott áll egy égiháború tanújaként; csattog, mennydörög, az eső megállíthatatlanul ömlik az ég csatornáiból, és félő, hogy mindent elborít a pusztító; ő meg gyönyörködik a természetben. Mert zálogként van az biztos tudat a szívében, hogy Isten többé nem fogja elpusztítani a Földet vízözön által. Bezárulnak majd az ég csatornái. Ez a bizonyosság a hit hangja volt.
Ilyen és ehhez hasonló hitbeli bizonyosságokat őriztem szívemben gyerekkoromban, amelyek biztonságot nyújtottak. Óvtak a szüleim védő szeretetén túl. Felnőttként, gyerekkoromra visszatekintve értettem meg az Úr parancsának miértjét és fontosságát ez igei vonatkozásban: Amiket hallottunk és tudtunk, mert őseink elbeszélték nekünk, nem titkoljuk el fiaink elől, elbeszéljük a jövő nemzedéknek; az Úr dicső tetteit és erejét, csodáit, melyeket véghezvitt. Zsoltárok 78, 4.
Egy másik élethelyzet is bevillan. Péter édesanyjával az anyaság hozott össze. Miközben önmagam osztottam meg vele, Krisztus szeretetét is. Felismerte Őt. Fia, Péter most ízlelgeti az Igazságot. Bár érzem a lelke rezdüléseiből a tépelődést: annyira szeretné szabadon ezt az utat, de mit szól a környezet, a barátok, az ellenző nagyszülők….? Meghasonlottság… Legutóbb édesanyja unszolásra eljött az istentiszteletre. A tinikor mezsgyéjén egyensúlyozó lényével hol dacolva, hol sóvárogva ül édesanyja és köztem. Egész lénye a hangtalan NEM megélése. S közben tudom, hogy bizonytalan, vágyik a lelke valami után, amit csak Jézus tud megadni. A prédikáció lenyűgözi. Érzem, ahogy kienged, és megnyugszik. Aztán újra támadó felület a lelke, s ő feladja… Azon az istentiszteleten egy hangtalan zokogás és ima voltam: érte, s mindazokért a gyerekekért-tinikért, akik szeretnék, hogy „biztos sziklán” legyen lábuk.
Óriási a felelősség rajtunk, mindazokon, akiket elhívott az Úr, hogy „elbeszéljük a jövő nemzedéknek” mindazt, amit ránk bízott.
Hogy van-e létjogosultsága a gyermekmissziónak? EVIDENCIAKÉNT egy határozott IGEN a válasz.
A gyermekek lelki nevelése elsődlegesen a szülők feladata. A tanító a szülővel karöltve töltheti be azt, amire Isten elhívta. Isten ránk, a gyermektanítókra is bízott minden gyereket, aki átlépi a gyermekklub kapuját, vagy vasárnapról-vasárnapra a tanítók igei útmutatása és életpéldája szolgálta szellemi és erkölcsi útjelzők szerint tájékozódik ebben a zűrzavaros világban. Olyan életpélda is van, hogy, bár a szülő nem tudja, hogyan formálja lelkileg a gyereke t, de elhozza a klubba, tudva, hogy ott jót hall, Istenről „tanul”. És számunkra adott a lehetőség a felelősség mellett, hogy Krisztust lássa még életünk szűröjén keresztül.
Hadd álljon egy pár igei, pszichológiai és statisztikai érv a fenti IGENlés alátámasztására:
- Legelőször is azért van jogosultsága, mert maga az Úr hívott el és delegált bennünket erre a szép feladatra: Jézus Krisztust bemutatni nekik, az Ő ismeretére tanítani őket, megélni Krisztust közöttük, tanítványozni őket.
Továbbá:
- Jézus is hívta magához a gyerekeket: Engedjétek, hogy a kisgyermekek énhozzám jöjjenek, és ne tiltsátok el őket; mert ilyeneké az Istennek országa. Lukács 18, 16b. Egy másik alappillérként szolgáló ige a gyereknevelés területén, és hiszem, a gyerekmisszióra is alkalmazandó: Neveld a gyermeket a neki megfelelő módon, még ha megöregszik, akkor sem tér el attól. Péld 22,6. Ami gyerekkorában erkölcsi és szellemi értékként valójává válik, nem tagadja meg azt. Bár tékozlóink vannak; a mi feladatunk a közbenjárás értük: Kellj fel, jajgass az éjszakában…Öntsd ki szívedet, mint a vizet az Úr színe előtt! Emeld fel hozzá kezeidet gyermekeid életéért! Jer. 2, 19. Erre kötelezem el magam én is.
- A gyerekek másolják a körülöttük élők viselkedését, reakcióit, átveszik az értékeket-, tanítókként példaképek vagyunk, keresztény értékek képviselői.
- Statisztikák mondják ki, hogy a Krisztushívők több mint fele 12 éves koráig dönt; 9-1o éves korig kifejlődik az alpvető erkölcsi értékrend, a morális alapok lerakódnak; 13 éves korára már kialakul egy kép Istenről, tulajdonságairól, a Biblia megbízhatóságáról, Krisztus kereszthaláláról, a halál utáni életről, Isten szeretetéről.
- Tapasztaljuk, hogy a gyerekek nyitottak az evangéliumra. Reális esély kínálkozik, hogy elérjük őket az evangéliummal; kell hallaniuk Isten kegyelméről, amit Jézusban készített el számukra, a szabadulás útjáról, és lehetőséget kínálni számukra, hogy a békesség birtokosai legyenek. Ezt követően tanítványoznunk kell őket a hit útján.
Általánosságban szólva a gyerekkori nyitottság időszaka a KAIROSZ, AZ ISTENTŐL RENDELT IDŐ, ami soha vissza nem jön. Ha elszalasztjuk, emberileg csak nehezen pótolható; Isten kegyelme tudja felülírni ezeket az elmulasztott lehetőségeket. De a felelősségét Isten tőlünk kéri számon.
- Kívülállók vonatkozásában tapasztaljuk, hogy a klubos gyerekmisszió a gyülekezet „kapuja”. Általuk a többi családtag is kapcsolatba kerül a gyülekezettel; – akár úgy, hogy viszik a gyereket a klubba, akár különböző klubos rendezvényeken vesznek részt. A gyerekmisszió tehát a gyerekek hozzátartozói fele irányuló misszió is! A gyerekmisszió áldásul van a gyülekezetnek!
- A köztudattal ellentétben nem „csak gyerekeket” tanítunk! A jövő generációja adatott nekünk: leendő tanárok, orvosok, munkások, szoftverfejlesztők és bolti eladók. A maguk során ők fogják nevelni a következő generációt, és Isten félelmére tanítani.
- Ám ezek a gyerekek, az eljövendő generáció már most, a jelenben áldásul lehet a családjaik, gyülekezeteik számára. Imáikra megtérhetnek családtagjaik, szabadulások, révbe érések, gyógyulások történhetnek.
A világ rengeteg olyan színtért kínál, ahol kognitív ismerekkel halmozzák, sőt bombázzák a gyerekeket. S lassan-lassan elfeledkeznek a gyermekek lelki neveléséről. A mi feldatunk (is) isteni értékrendet, látást, istenfélelmet, imádkozó lelkületet ültetni el szívükbe. S azáltal, hogy ezen értékek belsővé válnak, hatással leszünk nemcsak rájuk, hanem a JÖVŐRE is!
Hadd tekintsük így is ezt a munkát, a LÉLEKÉPÍTÉST, a gyermek-és tinitanító magasztos feladatát, mennyei elhívását, és éljük is meg szenvedéllyel, tűzzel! Mert „csontjainkba rekesztett tűz”.
