„… maga Jézus is melléjük szegődött, és együtt ment velük.„
Lukács 24,15b
Az Emmausba tartó tanítványok fizikailag egy bizonyos úton haladtak, de mielőtt elérték volna céljukat, lelkükben több utat végig jártak, mint gondolták volna. Amire számítottak, az a gyász és csalódás útja volt; úgy gondolták ezen az úton fognak bandukolni egészen Emmausig. Tudjuk és értjük, miért kényszerültek erre az útra, hiszen mesterüket már három napja eltemették, és minden hozzáfűzött vallási, politikai vagy társadalmi reményük szertefoszlott. Meglepetésükre viszont egy idegennek mutatkozó személy hozzájuk szegülve elkísérte őket szívük kiöntésének, majd helyreállításának útján. Az idegen kérdéseivel vitatkozásukról fájdalmuk megnevezésére tette át a hangsúlyt, amely akkora volt, hogy az asszonyok reggeli örömhírében sem mertek hinni. Majd egy lépéssel tovább vezeti őket ez a látszólagosan tudatlan idegen, és a próféciákra rávilágítva helyreállította szívüket és reménységüket, úgy, hogy a három nap „bizonyítéka” korábbi elképzeléseikhez hasonlóan szertefoszlott.
Ha térben nem is, de időben és lehet, lelkünkben mi is szépen lassan bandukolunk egyre távolabb és távolabb az idei húsvéti ünnep légkörétől, üzeneteitől, világosságától. Lehet, hogy ez az ünnep csak egy rövid kitérő volt arról az útról, amelyen az ünnep előtt haladtunk, és külső vagy belső kényszer hatására most újra vissza akarunk lépni arra a régi útra. De az is lehet, hogy ez az ünnep nem csak egy kitérő volt, hanem maga Jézus kívánt mellénk szegülni, csak látásunkat azonban valami akadályozta, és nem ismertük fel őt. Elképzelhetőnek tartjunk, hogy a Feltámadott kézenfogva el szeretne vezeti bennünket arról az útról, amelyen valójában semmi keresni valónk nem kellene legyen?! Aktuális ez ma számunkra?!
Kérjük ezen a héten Istent, világítson rá azokra a helytelen, pazarló utakra, amelyekre kényszert érzünk vissza-vissza térni, még akkor is, miután megszabadításáért ünnepeltük Őt. Kérjük: szegüljön mellénk úgy, hogy őt felismerve engedjünk vezetésének, vigasztalásának, oktatásának és helyreállításának. Adjunk hálát, hogy mindig lehetőségünk van élni ezzel a kedvességével. És végül, de semmiképp sem utolsó sorban, értsük meg, miért és hogyan lépjünk rá helyreállításunk után a bizonyságtevés útjára is, ahogy azt az emmausba tartó két tanítvány is, Jézus távozása után, saját maguk fedezték fel.