Egy közösségen belül, ahol hisszük, hogy mindenkinek megvan a helye, különös kapcsolatok alakulnak ki. Egyik ilyen legérzékenyebb a gyerekek és tanítóik közti kapcsolat.
Ideális helyzetben a gyerektanító példakép, harcostárs, ideális felnőtt, akihez pátoszos vonzalom alakul ki, és ez motivációként jelenik meg: a gyerek rendszeresen vágyik a vasárnapi iskolába, gyerekklubba vagy bármilyen más jellegű tevékenységkörbe, amit a gyülekezet keretein belül szervezünk meg.
Fiatal vagy kamaszodó gyermekeink életében akkor válik értékké a gyülekezeti tevékenységben töltött idő, ha érzelmileg, értelmileg kapcsolódnak az ott tanítókhoz.
Mérvadó és hihetetlen fontossággal bír az, hogy már egészen kicsi kortól milyen hatások közé engedjük gyermekeinket, milyen útjelző táblákat teszünk ki- vagy engedünk be útjaikra – még akkor is, ha tulajdonképpen a saját útjukat kell nekik is járniuk, s nekünk csak az a felhatalmazás adatik meg, hogy adott ideig felelősségteljesen utat mutassunk nekik.
A múlt nyáron a hargitai Zenehéten 5 és fél éves kislányunk az Úr Jézus mellett döntött. Az esti istentisztelet után elkérezett imádkozni a tanítókkal, majd utána szinte repülve jött elújságolni, hogy az Úr Jézus beköltözött a szívébe. Örömmel rebegtem, hogy milyen jó, s alig tudva mit kezdeni a dologgal, az élet ment tovább a szokásos ritmusában. Néhány hét múlva egy szabadtéri gyerekeknek való színházműsort nézve egy idő után odabújt hozzám, és megkért, hogy menjünk el, mert szerinte ez a hangulat és a hangos zene nem fér össze az ő Úr Jézusával a szívében, inkább énekeljük a „Halld, egy bárányt ismerek”-et, és olvassak neki a Bibliából. Meglepődve jöttünk el a helyszínről, és ekkor kezdtem megérteni, hogy a gyermek komolyan gondolja, amit mond. Utána nem sokra rá egyik nap azzal jött elő, hogy az ovis társai nem ismerik az Úr Jézust, és kellene mindenkinek vigyünk egy Bibliát, és mondjuk el, hogy Ő szereti őket, és be lehet fogadni a szívünkbe. Aztán előjött az a helyzet is, hogy „Én próbálok, és nem tudok jó kislány lenni, valami belülről azt mondja, hogy rosszat tegyek”, és akkor imádkoztunk, és kértük az Úr Jézus erejét, hogy űzze el az önvádat, hogy adjon erőt és bátorságot, mivel Isten és a mi szeretetünk nem ettől függ. Egy másik gyerekhéten a Biblia fontosságáról volt szó, és a kislány azóta meg akar tanulni olvasni. Szeptemberben elkezdtük az előkészítő osztályt, új iskolában, teljesen ismeretlenül. Az osztályban csak ő a más vallású, és annak ellenére, hogy nem is ez a lényeg, megjelennek mondatok, viselkedési formák, amelyekről beszélnünk kell: a pap bácsi szép hosszú fehér ruhája, a kislányok menyasszonyi ruhában, a másfajta istentiszteleti forma és ehhez hasonlók. Úgy döntöttünk, engedjük az osztállyal hittan órára, és jól tettük, kicsi fény és világosság, jól megértik egymást a jó belátású, kedves hittan tanárnővel, hisz a kislány mindennel úgy képben van. Szülinapozunk is közben ovis és iskolás barátoknál, ahol a vele egykorú gyerekek kórusban éneklik, hogy „Mi vagyunk a rock, mi vagyunk az élet”. Aztán ott vannak a népmesében megjelenő varázsmotívumok, furcsa, félelmetes figurák, majd a Halloween – s ezekről mind beszélni kell, irányt mutatni.
Mit, mikor és meddig engedek meg, milyen hatások férhetnek bele még abba a kicsi szívbe, amit még meg tud szűrni, amire még tud nemet mondani?
Kedves Tanítók, szükségünk van arra, hogy ti is gyermekeink példaképei legyetek. Kérlek, ne a sablonokat mondjátok, ne egyértelmű kérdés-válasz kapcsolat legyen tiétek a gyermekeinkkel, hanem legyetek hétköznapiasak, természetesek, őszinték, velünk együtt vegyétek komolyan kérdéseiket és döntéseiket, és segítsetek nekik abban, hogy világítsanak. Köszönöm, hogy mikor láttátok, hogy a kicsi szívekben megmozdult valami, örömmel fogadtátok a kis esendő imákat, köszönöm a bátorítást, hogy Isten komolyan veszi kicsinyeink döntéseit, és köszönöm, hogy velünk együtt Isten titeket is térdre kényszerít gyermekeinkért.
