A kislánnyal kezdem, akinek ovis korában a barna volt a kedvenc színe. Sokat rajzolt vele, és mindent tudott, ami barna: a fatörzs, a föld, kistesójának a haja, a kakaó, a sár, a maci, az őzike, és a többi. Aztán egyik nap az oviban az óvó néni kedvence, Reni, odament hozzá, ránézett a rajzára és megkérdezte: „Miért rajzolsz ilyen sokat a barnával?” Erre ő vidáman közölte, hogy azért, mert nagyon szereti a barnát. Ez a kedvenc színe! Reni szembekacagta, és ezt felelte: „Dehát az kaki! A lányok nem is szeretik a barnát! Senki sem szereti a barnát! A barna rossz szín!”
Ennek a kislánynak nagyon kedves óvó nénije volt, de nem volt valami bölcs. Mivel ez a gúnyos megrovás sírással végződött, neki kellett közbelépnie. Az óvó néni ezt mondta a kislánynak: „Reninek igaza van, a barna nem szép! Válassz valami más színt, valami lányosat!” Persze, hogy kedvencének a pártját fogta! De a kislány tudta, hogy nemcsak ezért válaszolt így, hanem azért is, mert komolyan gondolja: a barna nem szép, nem lányos.
Kis buta történet, tudom. De pár hónapja jöttem rá, hogy mennyit veszítettem ezzel – hogy már nem tudtam többé felszabadultan szeretni bármit is, de arra is rájöttem, milyen sokat tanultam akkor belőle: van egy íratlan szabály, amit minden felnőtt, de sok gyerek is tud, és ez az, hogy lehet bármilyen kedvenc akármid, de csak azon a listán belül, amit a többiek elfogadnak. Ha ezen a listán kívül lépsz, akkor nem fognak szeretni, és olyan lesz, mintha rosszalkodnál. (Például, lehet kedvenc állatod macska, kutya, papagáj, hörcsög, meg ilyenek, de nem lehet a malac, mert nem lehet, és kész. Ha a kedvenc állatod malac, akkor veged! Rossz vagy a szemükben!) Ha azt akarom, hogy csak egy kicsit is kedveljenek, meg kell figyelnem, hogy mit szokás szeretni, és mit szokás nem szeretni. Akkor jó leszek a szemükben.
Íme, a kislányoknak nem szokás szeretni a barnát, így eldönthetem: vagy lemondok a barnáról, vagy vállalom, hogy kiközösített leszek. Ezt a folyamatot szocializációnak is nevezhetjük, de nem erről akarok most beszélni, hanem a nevelők hozzáállásáról. Csak, hogy feloldjam a feszültséget a buta kis történet happy end-jét illetően: úgy döntöttem, megválok a barnától, de mivel nem kedveltem a rózsaszínt, a zöldet választottam, az olyan semlegesnek tűnt, és közel állt a barnához: a fű, a fák, a növények mind zöldek. Ezen kívül azonban eldöntöttem, hogy csendes daccal válaszolok a menők íratlan szabályaihoz: ha valami nem helytelen, és nekem tetszik, akkor azt nyugodtan felvállalom, de nem kell nagy dobra sem vernem, ezen kívül pedig nem barátkozom senkivel, aki meg akar változtatni, vagy aki lenéz és kigúnyol másokat. Lassan több barátot is szereztem, olyanokat, akik talán meg sem tudták fogalmazni, miért vonzódnak hozzám, de vonzódtak: egyikük kedvenc állata a bálna volt, a másiknak ugyancsak voltak láthatatlan barátai, a harmadiknak a kedvenc játéka a mókus volt és nem a babák, végül pedig volt egy fiú is közöttünk,
aki nem szeretett buta lányfogós játékokat játszani a többi fiúval, csak csendben építeni akart, és azt akarta, hogy hagyják békén.
Nem akartam vezető lenni, de szinte egész életemet végigkísérte ez a halk tiltakozás, hogy ellenálljak a csoport ízlésének és nyomásának, ha az ellenkezik saját ízlésemmel és döntéseimmel.
Megtehettem, mert hátam mögött volt egy erős család, akik bébikoromtól belém csepegtették, hogy mi jó és mi rossz, és hogy a morális elveken kívül az, aki vagyok, és amilyen vagyok, egy értékes ajándék Istentől. Ezen kívül pedig egy nagyszerűen vastag bőrrel is születtem: nem bántott, ha nem fogadtak el, vagy ha nem voltam menő, csak az, ha nem voltak igaz kebelbarátaim.
Happy End. Vagy mégsem?
Sokszor foglalkoztatott és most is foglalkoztat azoknak a gyerekeknek a sorsa, akik mögött nincsen erős család, akiknek nem mondják minden nap, hogy szeretnivalók és értékesek különleges természetükkel és egyéniségükkel, és akiket nem tanítanak meg arra, hogy mi a jó és mi a rossz, és legfőképp arra: Ki a Jóság és Ki a Gonosz. Ezért mennek azután, amit a többiek csinálnak, és példaképeik véleménye határozza majd meg életüket: a popsztárok, a suli menője, Hollywood színészei, vagy esetleg kedvenc, de elveszett tanáruk. Az, hogy mi számít rosszaságnak, nem egy abszolút, sosem változó morális kód lesz, hanem egy szubjektiv, folyton változó darwini küzdelemmé válik a túléléshez: mások elfogadása és a sikeresség válik mérvadóvá, ha jól esik vagy ha divatos, ha PC vagy ha kényelmes, akkor oké. Akkor nem rossz. Ezen kívül azonban nincsenek szabályok.
Hány és hány hánykolódó, kínlódó kis lélekkel találkozik a keresztény tanító!
Vannak közöttük,akik szembesülnek saját befolyásolhatóságukkal, és vágyódnak valami örök, valami változatlan törvény után. Vágyakoznak a belső tartásra, a lelket nem ölő valódiságra: amikor a másságot nem majomszerűen utánozzák, hanem belülről fakadóan arculcsapásként éri a különcködést üvöltő, robotszerűen lelketlen fiatalokat gyártó világvallást, az Univerzális Bolondságot. Vágynak az Élet Vizére, ami a jelenkor perverzitást, torzult másságot, polgárpukkasztó különcködést és divatosan nonkonformista életvitelt imádtató világképet, vagy mondjuk úgy, hogy „szeretnivalóan félreértett”, lázadó, deviáns, promiszkuitásban fetrengő életmódot felcserélné a lelket megnyugtató, tiszta, halk-szelíd, de megingathatatlanul szilárd Alapra, a Krisztusra. Annyira vágynak erre a vízre és alapra, hogy minden szellemi italba vagy erősebb alapba belekapaszkodnak: miszticizmus, spiritizmus, a pogány vallások szinkretizmusába…
De kínok-kinjat kell átélniük addig, míg megszabadulnak a köteléktől, láncoktól. Míg csillapítani tudják szomjukat, míg lábuk alá szilárd talaj kerül.
Itt jövünk a képbe: te, kedves tanítótársam, és én. Nekünk nem az a feladatunk, hogy megtanítsuk, mi elfogadható ebben a társadalomban. Hogy rájuk koppintsunk, ha csámcsognak az asztalnál a táborban, vagy ha lábukkal dobolnak a vasárnapi iskolában. Ha arra koncentrálunk, ami fontos, nagyon kevés idő marad ilyesmire. Meg arra, hogy kipécézzük a különcöket.
Az a feladatunk, hogy megtanítsuk azt, hogy mi a szent, a tiszta, a jó és kedves, és honnan tudhatjuk ezt: a Bibliából. Nagyon mélyen szántó karakterformálást végez az állami oktatás és a dirib-darabokra tördelt családok agyongyötört morális káosza. A múlt szörnyű fegyelme és minden kreativitást kiölő kockaszerű nevelése után átesett a világ a ló túloldalára: senki sem tudja már pontosan, milyen szabályokat kell betartani ahhoz, hogy „jó kisfiú” és „jó kislány” legyen a gyerek, ez az abszolút norma lecsengett azzal a társadalmi renddel együtt, ahol mindenkinek szigorúan körülhatárolt szerepköre és feladatköre volt, ahol a tekintély szinte megkérdőjelezhetetlen súllyal nehezedett azokra, akiknek kevesebb jutott, együtt a hatalom kicselezhetetlenül egyenetlen elosztásával. És ki tudja már, mi mindennel együtt, hiszen lassacskán annyira leépítette a posztmodern a társadalomnak minden szürkén tornyosodó épületét, hogy még emlékezni is nehéz rájuk.
Az, hogy jó és rossz a kislány vagy a kisfiú, már nem is fontos.
Nem azért mondom ezt, mert nekem is kimosták az agyamat, hanem azért, mert tényleg nem az.
Elvégre mi nem kisuvickolt, illedelmes gyermekeket akarunk nevelni, akik majd szépen, sorban állva kopogtatnak be a pokolba, hanem a lelküket akarjuk megmenteni, és ezzel együtt visszaadni nekik pontosan azt, amit a világ elvesz: a szabadságukat. Szabadságot arra, hogy észrevegyék a szépet abban, amiben azelőtt még eszük ágában sem volt szépet keresni, mert maga a szépség látása ilyesmiben rögtön a „rossz oldalra” állította volna őket a menők táborában: szépet Isten szavában, az engedelmességben, a házasságig tartó önmegtartóztatásban, a holtig tartó hűségben, az önmegtagadásban és a többiben. Szabadságot arra, hogy saját ízlésüket kifejlesszék, és ne a divat hóbortjait kergessék. Szabadságot arra, hogy saját fejüket használva gondolkozzanak és dönthessék el maguk, ki a jó barát, mi okoz felszabadult, ártalmatlan örömet nekik, milyen filmek nézésével és könyvek olvasásával akarják tölteni az idejüket…
Mi nem csak információval traktáljuk a diákokat, hanem azt akarjuk, valódi emberek legyenek, és rájöjjenek, mit is jelent mindez. Hogy rájöjjenek nemcsak az emberiség, (úgy en bloc), bűnösségére, hanem saját elveszett voltuk kilátástalanságára. Mert erről van szó igazából: nincs jó meg rossz gyerek, csak gyerek van, és ez már önmagában azzal jár,hogy Isten ellenségei vagyunk mindannyian.
Ezen a ponton pedig elkerülhetetlen, hogy sebezhetővé ne váljunk, mert egy okos gyerek azonnal felteszi a kérdést: a tanárnő is? A tanár úr is rosszalkodott? Hogy rosszalkodott? Mi lett a következménye?
Nem is olyan régen jöttem rá, hogy ugyanazt csinálom, amit az óvó nénim. Nem vagyok személyválogató, mint ő, de a szavaimmal és morcos megrovásaimmal ugyanazt az üzenetet küldöm mindegyik tanítványomnak egyformán: ha azt akarják, hogy elég jónak tűnjenek a szememben, nemcsak a vitathatatlanul rosszalkodó csínytevéseket kell elkerülniük, hanem buta kis előre nem látható szabályoknak is eleget kell tenniük. Dehát hogy tehettem ezt? Eszem ágában sem volt azt az üzenetet küldeni nekik, hogy ha nem tudnak figyelni a számolásnál, ha festéskor összefirkálják a papírt, ha mindent feketével festenek ki (mert az egyik kislánynak ez a kedvenc színe!), ha minden nap magukkal hozzák ostoba és idegesítő „kedvenc” játékukat, stb. – akkor rosszak. Akkor nem illenek be a képbe, akkor nem szeretem őket. És akkor sem, ha lehánynak vagy nem húzzák le a WC-t. Igen, meg kell tanulniuk ezeket a dolgokat: hogyan kell figyelni hosszabb ideig, hogyan fessenek szépen, hogyan használják a színeket, hogyan mondjanak le valamiről mások érdekében, hogyan kerüljék el mások lehányását, hogyan viselkedjenek a fürdőben stb. De nem ettől jók. És nem ezért szeretem őket. Akkor jók, ha Jézus bennük él. És én mindig szeretem őket, mindig! És én is rosszalkodtam már! Azt akarom, tudják: lehetnek függetlenül karakteresek és bűnbánóan boldogok!
Addy, a legvadabb tanítványom, megkérdezte egy nehéz nap után tőlem: „Ugye, tanító néni, én nagyon rossz kislány vagyok?” Megöleltem, és a fülébe súgtam: „Nem vagy rossz kislány! Csak különleges kislány vagy, és másképp rosszalkodsz, mint a többiek! A rosszalkodás pedig elszomorít, de én úgy szeretlek téged, ahogy vagy!
