Egy távoli rokont kísértem végtisztességként utolsó útján. Népes családja körülállta a sírt; a könnyes szemeken túl vajon mit őriztek szívükben arról, akit sirattak?
Ott, a gyász körüllengte utolsó út számadás is volt számomra arról, hogy örök kincsként mit adtam át eddigi életem során a gyermekeimnek. Ha már nem élnék, ki vagy mi lennék számukra?
Most, anyák napja közeledtével fétisizáljuk az anyákat, s hajlamosak vagyunk elfeledni az apákat. Igen, az anyák a hősök, akik fájdalommal szülik gyermekeiket. Ők (is), akik éjt nappalá téve virrasztnak a betegágy mellett. Ők azok, akik óvó aggodalommal engedik el a kis kezet az ovi ajtajában. Ők azok, akik féltő tekintettel, nem ritkán könnybe lábadt szemmel követik, amint szelet fog a csemete vitorlája az élet tengerén. Ennyi lenne egy anya világrengető feladata? Féltő gondoskodás és puszta kötelék? A lét továbbadása?
Oh, nem; sokkal magasztosabb a mindenkori édesanya feladata – s gondolok itt a lelki édesanyákra is, kiknek a lelkükben születtek a gyermekeik.
Egy kis epizód kapcsán nemrég tudatosult bennem, hogy az, aki vagyok, és ami vagyok, tovább él a gyermekeimben. Hitem, szavaim, tetteim, indítékaim mintegy örökségként hagyom rájuk: akarva-akaratlan.
Egyik vasárnap az istentisztelet után a barátnőkkel beszélgettünk, amikor mondatfoszlányok ütötték meg a fülem:
„Te ajándék vagy a szüleidnek, tudod? Vártak rád, imádkoztak érted, és most örömük vagy, gyönyörködnek benned!”
Ismerősen csillingeltek a mondatok, ahhoz hogy rádöbbenjek: ezek az ÉN szavaim! Ezeket ÉN szoktam mondani a lányomnak az esti összebújás idején! S íme ő, egy kisbabát ringatva ugyanezekkel a szavakkal babusgatja a csöppséget. Elnéztem és tovább hallgattam, amint a 9 évesem becézgető szavaival betakarja a pár hónapos emberpalántát egy szerető simogatás kíséretében. Abban a pillanatban a szülői felelősség kettős teherrel nehezedett vállamra. Élőben láttam szemeim előtt megtörténni azt, amit oly sokat hallottam: ő részben én vagyok. Lelki hagyatékom ott, a templom utolsó soraiban élővé vált, és mázsás súllyal még felelősebbé tett. Tudatosabbá.
Ma eltűnődöm: milyennek szeretném a gyerekeim látni most vagy 5-1o-2o év múlva? Amikor felnőnek, mit fognak megélni és képviselni?
Tudnak vagy fognak tudni őszintén szembenézni magukkal, és meglátni létezésük magasztos voltát? Rácsodálkozni emberi létük szépségére azért, mert ők Isten gondolatában megszülettek, majd adattak nekünk? Fejlesztem azt a „látást” bennük, hogy, ha kitekintenek a szobájuk ablakán, az eléjük táruló természet Istenről beszéljen? Tudni fogják önfeledten megélni a szépet, s észrevenni a hétköznapi csodákat az életükben? Meglátni a másikban az embert, a jót, és feltételezni a legjobbat? Tudnak majd tisztelettudó fiatalemberré vagy bájos hölggyé cseperedni, aki tisztában van értékeivel és korlátaival, és egy boldog, teljes életet él? Fiatalemberként majd az ajtót kinyitni a lány előtt, és őt előre engedni? Apaként erősnek, védelmezőnek és példaképnek lenni? Feleségként tisztelni férjüket és otthont teremteni? Anyaként dajkálni?
És a legfontosabb: tudják, hogy ki életük legfőbb Forrása, és azt, hogy ki az ÚT, Igazság és Élet?
Anyának lenni ajándék. Anyának lenni felelősség. Ám óriási lehetőség is.
Kedves édesanyák! Tudatosan éljünk életünk legnagyszerűbb lehetőségével: neveljünk és „szeressünk fel” egy olyan nemzedéket, akinek szívében ott van az Istenfélelem, a Szeretet megélése, és akik hithősként járják végig az eléjük adott életutat, túlmutatva önmagukon, Istent hordozva.
Anyaként van, hogy elbukom. De vigasztal az a tudat, hogy nem egyszemélyes küldetés a gyereknevelés, hisz számíthatok egy szerető, erős férjre, és arra, hogy mennyei Atyám jobban szereti gyermekeim, mint saját magam. Így tudom, hogy a réseket befedezi és kipótolja.
Ezért takarjuk be férjemmel minden este a fizikai takarón túl imatakaróval is gyermekeinket. Áldott takaró!
