Bevezetés: Miről is beszélünk itt?
Nem tudom, ki, hogy van vele, de én nem tudatosan lettem tinitanító. Egyszer belekóstoltam, és annyira megtetszett, hogy valahogy ezután mindig efelé vonzódtam. Nem hiszek abban, hogy egy keresztény tanító teljesen leszűkítheti azt a korosztályt, amit tanítani fog, de a specializálódás elkerülhetetlen még akkor is, ha az ember nem állami iskolában tanít bizonyos korosztályokat. Ha mondjuk, ovisokat tanítasz a vasiban, akkor is nyitottnak kell lenned arra, hogy bizonyságot tegyél nyugdíjas szomszédodnak, vagy ha az ifimunkába vetetted bele magadat, akkor sem kell elzárkóznod attól, hogy az elemis csoportban besegíts, ha éppen erre van szükség. A nyitottság és flexibilitás a keresztény tanítványozás egyik velejárója. Még olyan is megesik, hogy valaki egész beállítottsága és hajlama ellenére lesz tanító: férjem nagyapja egész életében festőművészként látta magát, lelkipásztorból mégis teológiai professzor lett, majd ekként is fejezte be életét. Élete végén mosolyogva azt emlegette unokáinak, hogy majd a mennyben végre azzal is szolgálhat Istennek, amit egész életében tenni akart, csak a pásztorlás és tanítványozás sosem hagyott elég időt rá: képeket fest majd Jézusnak egy örökkévalóságon át.
Mégis, mégis: valahogy hajlunk ehhez vagy ahhoz a csoporthoz, s amint belevetjük magunkat igazán egy bizonyos korosztály tanításába, mint a folyót, nehezen sodor ki medrünkből bármi is. Így jártam én a tinikkel: egyrészt nagyon vonzott a nagyobb erőfeszítést igénylő kihívás (úgy tűnt, sokan ódzkodnak a tiniktől), másrészt elbűvölt a rengeteg lehetőség és a széles tematika, amivel dolgozni lehet a tinik között. Az biztos, hogy egyetlen pillanatig sem fogsz unatkozni! Utána már semmi sem mozdított ki: fáradtság, kiábrándultság, előre nem látott nehézségek, – folyt a folyó a medrében. Most, hogy már két éve váltottam, és bölcsis, ovis gyermekeket tanítok, a csalódottság első érzése után valami nagy megkönnyebbülés, kellemes megnyugvás töltött el – felfrissülésként hatott belemerülni a kicsikék fantasztikusan bájos világába a tinik durva, kemény világa után. De a szívem, bevallom, még mindig a tiniké. Megéri nemcsak tanítani, de mentorai lenni a tiniknek! Sokszor tűnik úgy, hogy hálátlan, gyümölcstelen munka, de amikor felveti fejét egy-egy bimbó, virág, százszoros termést is hozhat – akkor aztán le-fel ugrálhatsz örömödben! 🙂
De milyen korosztályról is beszélünk, amikor tinikről beszélünk? Többféleképpen osztályozzák őket, s ha tiniket tanítasz, akkor biztos vagyok benne, hogy olvastál arról, mivel is kell szembesülnöd. (Ha meg nem, akkor hupszi – azon nyomban tedd meg!) Én három csoportra osztanám őket: a kicsi tinik (én ebből a korosztályból tanítottam a legtöbbet) – 9/10 évestől 13 évesig; tulajdonképpeni tinik – 14 évestől 17 évesig; idősebb tinik – 18 évestől 21 évesig (de ez – főleg fiúk esetében – kitolódhat 25 éves korig). Ez utóbbi csoport az ifimunka ugyebár. Az első kettőről írok én inkább, amit az iskolai tanításban úgy lehet lebontani, hogy negyedikes kortól a lici, gimnázium alsóbb osztályáiig tart. De a két csoportot annyira lehet elegyíteni, mint az olajat és vizet – ezek ketten semmiképpen meg nem maradnak ugyanabban a csoportban, és erre semmi szükség nincsen, hacsak nem fukarkodsz idővel, energiával és egyéb kellékekkel. Igaz, hogy a kicsi tinik nagyon szeretnének a nagy tinikkel együtt lenni, de a nagy tinik még akkor sem akarnak a kicsi tinikkel lenni, ha vénasszonyok potyognak az égből. Ezt meg lehet nagyon szépen figyelni a tinikonfikon, tinitáborokban, hogy micsoda lenézéssel és elkülönüléssel viszonyulnak az alsóbb korosztályhoz, ha azok is megjelennek, a legjobb az, ha meg se jelennek. Meg is lehet érteni: teljesen más az érdeklődési körük, más világ a kettő. A nagyobb tinik nem elég érettek ahhoz, hogy elfogadással, megértéssel tudjanak a kicsi tinikhez viszonyulni; a kicsi tinik pedig nem elég kicsik ahhoz, hogy ne menjenek a nagyobb tinik idegeire. A nagy tinik jól el tudnak szórakozni (felügyelet mellett, természetesen!) az apróságokkal – ovisokkal, első-másodikosokkal. Bele lehet őket vonni segítőkként a gyermekmisszióba. A kicsi tinik segítőiként azonban csak ifiseket (tizenegyedikes, tizenkettedikes liciseket), egyetemistákat ajánlok – elég idősek ahhoz, hogy már ne érdekelje őket az, hogy mennyire nagyok, de elég fiatalok ahhoz, hogy a tinik rajongjanak értük, ahhoz, hogy jobban megértsék egymás világát. Ebben a korban nagyon számítanak a baráti körök, és ha egy településen elkezdesz tulajdonképpeni tiniket tanítani, elég nagy valószínűség van rá, hogy hacsak nem tanítasz ovisokat és kisiskolásokat is, rossz ötlet kicsi tinicsoportot is kezdened, mert a kettő közötti rivalizálás túl nagy ahhoz, hogy ne okozzon neked problémát önmagad elfogadtatásában. A két csoporthoz sajnos legtöbbször két különböző arc kell – ha a nagy tinik megtudják, hogy kicsiket is tanítasz, mivel el akarnak határolódni, sok munkába, taktikázásba kerül az, hogy elfogadtasd magad mindkét csoporttal (persze, nem lehetetlen). A tulajdonképpeni tinik gyülekezet berkein belül való tanítását sokszor az akadályozza, hogy 14 éves kor után az imaházban egyből az ifibe kerülnek – a valódi ifisek pedig legtöbbször elég türelmesek ahhoz, hogy elbírják ezt a közösködést. S ha már van ifi, akkor nem fognak „tinicsoportba” járni – az egy lépcsővel alantasabb ugye, mint amit ők szeretnének maguknak. De nem elég a heti egyszeri, vasárnapi tanítás – egész héten bombázza őket az iskola, a média, az internet kusza, veszélyes világa – szükség van a vasárnapi alkalom mellett még egy napra legalább, amikor valaki „foglalkozik” velük. Ezért örülök annak, amikor az ifisek meghúzzák a vonalat, s elvonulnak a „nagy ifibe” – ez utat nyit arra, hogy az imaház keretein belül is lehessen külön foglalkozni a tulajdonképpeni tinikkel.
(Következő: Tinédzserek mentora – Példaképeik legfőbb kihívásunk 1.)
Image by Tawny Nina Botha from Pixabay