“Miért csüggedsz el, lelkem, miért háborogsz bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok neki, szabadító Istenemnek!” Zsoltárok 42,12
Szóltál-e már saját lelkedhez? Beszélgettél-e belső embereddel? Lehet, nem olyan egyértelműen, mint a zsoltáríró, esetleg inkább úgy, mint Jeremiás: „De ha újra meggondolom, reménykedni kezdek” (JerSir 3,21). Bárhogy is történjen ez a beszélgetés, nagyon fontos időről időre emlékeztetni lelkünket mindazokra az igaz indokokra, amelyekért hálásak lehetünk most és a jövőben is!
Mind a 42. Zsoltár, mind Jeremiás siralmainak 3. része sötét, reménytelen helyzetet fest le az olvasó számára, és a valóság valószínű rosszabb volt, mint ahogy azt ők szóban ki tudták fejezni. Jeremiás esetét alaposan meg is ismerhetjük a Bibliából. Mégis a jelenlegi helyzetükben emlékeztették saját magukat arra, hogy bízhatnak Isten szabadításában, számíthatnak a kimenekülés útjára bármilyen formában fog majd az bekövetkezni. Ez a remény viszont ilyen nehéz körülmények között nem fakad fel önmagától. Szükség van arra, hogy ébresztgessék, figyelmeztessék saját lelküket, hogy az ne háborogjon tovább, hanem bízzon Istenben, mert még lesz olyan időszak, amikor hálát adnak neki.
Hálaimáinkban ezúttal ne csak a múltra tekintsünk vissza, megköszönve mindazt, amit megtapasztaltunk Istennel otthon, a munkahelyen és a szolgálatban. Hanem tekintsünk előre is, köszönjük meg, hogy bízhatunk szabadításában, és hogy ígéretünk van a jövőbeli hálaadásra is!