Minden gyakorló vasárnapi iskolai csoport tanítójának munka közben felmerül a kérdés: mennyit mondjak el a saját életemből a gyermekeknek? Mint minden problémának, ennek is két széle van, és ha a szélét választjuk, szélenjárók leszünk.
Ha a tanító semmit el nem mond a saját életéből, akkor úgy néz ki, mint aki hirdet egy eszmét, egy valóságot, ami őt saját magát nem érintette. Szolgálatának hatása így sokat csökken. Kevés hatása van azoknak az igéknek, amelyek nem mennek keresztül a bizonyságtevőn, amelyeket csak mint ismeretet ad át a beszélő. Nincs meggyőző hatása az ilyen tanításnak. Ha a tanító túl sokat beszél magáról, akkor elsősorban neki szól az Ige, amit Pál ír: „Mert úgy határoztam, hogy nem tudok köztetek másról, csak a Jézus Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről.” (I Korinthus 2,2)
Irányadó számunkra ebben a kérdésben is az Ige. Az Úr Jézus Krisztus is beszél magáról, de Neki beszélnie is kellett, hisz Ő volt az Isten elküldött Fia, akinek megismerésével kezdődik el az emberben az örök élet. Ha Pál apostol leveleit megvizsgáljuk, rájövünk, hogy nagyon bölcsen fonta össze az elméleti, elvont tanítást a saját gyakorlati életének példájával. Ha fejezetről fejezetre és versről versre átolvassuk a páli iratokat, rájövünk, hogy olyankor használja Pál a saját életének a példáját, amikor meg akar erősíteni egy elméleti igazságot. Alig 10-15 százaléka a verseknek egyéni jellegű. Pál betartotta azt, hogy nem saját magát prédikálta, hanem a megfeszített Jézus Krisztust. Különösen a II. Korinthusi levélben beszél többet saját magáról, szenvedéseiről, konfliktusairól, látomásairól, a töviséről.
Jól tesszük, ha számon tartjuk Pál apostol tanítási módját. Ne legyen tanításunk száraz, személytelen, de ne is legyen szirupos, érzelgős, önös. Jól fel lehet használni a saját élményeink elmondását figyelemfelkeltés céljából. Például az édenkerti események felvázolását kezdhetjük egy saját történetünkkel: „Csak anyu meg ne tudja… már csak ennyit tudtam mondani, miután láttam, hogy az étel odaégett; a kistestvérem meg éhesen elaludt. Még volt egy fél órám, míg szüleim hazaértek a városból…”. Természetesen unalmas lesz, ha minden leckét egy olyan történettel kezdesz meg, ami veled megtörtént. Végül mindent tudni fognak rólad. Használd bölcsen a saját életedből vett példákat, csak olyankor, amikor valami fontos igei igazságot akarsz hangsúlyozni. Néha őket is megkérheted, hogy mondjanak el az életükből igaz történeteket. A gyerekek általában erre nagyon készségesek, tehát számolni kell a csend és a rend felbomlásával is ilyenkor. De ennek árán is néha fejleszteni kell a beszédkészségüket, a kommunikációs készségüket.
Természetes, hogy a tanító önfeltárulkozásának mértékét a csoport kora is meghatározza. Ha egy tinédzser csoportot tanítunk, sokkal több mindent meg tudunk osztani, mint egy óvodás csoporttal.
Hadd essen egy néhány szó a tanító önfeltárulkozásáról a másik felnőtt tanító előtt. Tegyük-e nyilvánosság elé terheinket az őszinteség nevében? Éden óta az ember rejtőzködik, ruhája, beszéde, mozgása mögé. Néha sikerül ez, de néha nem. Ma már tudományok ágazatai böngészik, hogy mit jelent ruhánk színe vagy arcredőink mozdulása. (Néha ezt túlzásba is viszik, ugyanis nem mindig abba öltözködünk, amit szeretünk, hanem ami van.) Mégis tény és való, hogy nemcsak beszédünkkel üzenünk, de mozdulatainkkal, testünk tartásával is. Annak ellenére, hogy rejtőzködik az ember, mégis él benne egy erős vágy őszintének lenni, az lenni, aki vagyok, nem az, akit elvárnak tőlem. Nem akarunk maszkot hordani. Mennyire hasznos ez a körülöttünk élőknek? Mennyire tisztességes a körülöttünk élőkkel terheiket megosztani? Használ-e nekem vagy később vádol a lelkiismeretem, ha túl őszinte vagyok? Ha zárkózott vagyok nem rontom-e meg a közösségi szellemet? Ha imáim csak általánosak, hogyan alakul ki a közösségi érzés az imaórán? Olyan kérdések ezek, amelyek foglalkoztatnak bennünket, és csak egyedül Isten Szent Lelke tud irányítani pontosan bennünket minden alkalommal. Ezeket nem lehet szabályokba rögzíteni, de ha kérjük az Úrtól minden alkalommal, megadja a vezettetést, hogy mennyire legyünk önfeltárulkozók, vagy húzódjunk be „csigaházunkba”.
Bátorításul az önfeltárulkozáshoz idézni szeretnék Emm Griffin „Együtt-lét” című könyvéből egy kijelentést: „Íme, a teknős, aki csak akkor halad előre, ha előbújik páncéljából.”
