„Legyen gondod önmagadra és a tanításra, maradj meg ezek mellett, mert ha így cselekszel, megmented magadat is, hallgatóidat is.” – 1 Timóteus 4,16
Kétségtelen, hogy a szolgálattevő élet önfeláldozással jár. Krisztusnak szolgálunk, és nem magunk körül forgolódunk, Isten dicsőségére és az emberek megmenekülésére. Ugyanakkor a szolgálattevő lelki és fizikai állóképessége véges, és rendszeres feltöltődésre van szüksége. Ha valakinek ez tökéletesen ismerős volt, akkor az Pál apostol lehetett. Ezért is figyelmezteti fiatal munkatársát a szolgálatba való belefeledkezés elkerülésére. Többről van itt szó, mint a lelki kimerültség szolgálattevőre való hatásáról. Ha ez bekövetkezik, nem csak ő szenved, hanem vele együtt és miatta szenvednek azok is, akik felé neki szolgálnia kellene, mert egyszerűen nincs mivel szolgálnia. Hogyan is adhatna bármit a koldus a nincstelennek?
Nekünk elsősorban saját lelkünk egészségére kell gondot viselnünk, hogy mások számára is hasznosak lehessünk. Bár ez valójában nem kerül sokba (ige és ima), mégis nem kis kihívásnak bizonyul hétköznapjainkban. Lehet, nem észleljük önmagunk gondviselésének hatását, de hiányát annál inkább megszenvedi a szolgálatunk. Ne feledjük, hogy a saját lelkünk állapota nagy befolyással van hallgatóink, tanítványaink lelki állapotára!