Azzal kezdődött, hogy megalázkodtak. Nem kerestek többé kifogást bűneikre, nem mutogattak ujjal egymásra. Egyszerűen csak magukba szálltak. Előre meghatározott napon böjtöltek, gyászba öltöztek, és port hintettek a fejükre. (1.v.) Szükség volt erre? Mint később kiderül az ok az volt, hogy felismerték: saját földjükön kiszolgáltatottak lettek, és nyomorgattatnak.
Elkülönültek minden idegentől, akik akadályt jelentettek volna odaszánásukban. (Mennyivel könnyebb „a békesség kedvéért” megalkudni a világiassággal, és a passzivitást választani!) Aztán a nap negyedrészén át olvasták a Törvényt, negyedrészén pedig leborultak, és megvallották Isten előtt saját vétkeiket, és atyáik bűneit is. (2-3.v.)
S a múltra való visszatekintés és az önvizsgálat érdekes dolgokat hozott felszínre: helyesen kezdték látni Istent és önmagukat. Meglátták, hogy Isten az egyedüli Úr (6-7.v.), hogy igaz minden tettében (8.v.), hogy lát, hall és cselekszik (9-10.v.), hogy jót akar és hűségesen vezet (11-14.v.), hogy gondoskodó és ajándékozó (15., 19-21., 22-25.v., 31. v.), hogy bűnbocsátó, irgalmas és kegyelmes (16.v.), hogy szeretetből, igazságosan fegyelmez és könyörül (27-30.v.). De meglátták önmagukat is: Istent minden jósága ellenére gyalázattal illették (18., 26.v.), fölfuvalkodtak és kemények voltak (16.v.), vonakodtak engedelmeskedni (17.v.), lázadók, gonoszok és engedetlenek lettek (26., 28-29.v.), gyilkoltak, hazudtak és nem tértek meg (26., 33., 35.v.).
A megalázkodás, odaszánás, visszatekintés és felismerés újbóli elköteleződéshez vezetett, amelyet írásba is adtak. (38.v.)
A helyreállásnak ma is ez az útja, egyénileg, közösségileg, társadalmilag egyaránt. Kész vagyok-e megfizetni az árát? Mikor láttam meg utoljára helyesen Istent és önmagamat?