Már több, mint száz éve, Millisle- ban, Észak – Írország egyik tengerparti falucskájában, sok falubeli dolgozott a malomban, míg mások mezőgazdasággal vagy halászattal foglalkoztak. Viszont rendszerint mindannyian megfordultak a malomnál, mivel oda vitték a búzát, hogy megőröljék, a halászok feleségei pedig a malomból vettek lisztet a kenyérsütéshez. Ebben az időben a malom a Carmichel család tulajdona volt.
1867 jelentős év volt a fiatal Carmichel család számára, izgalommal várták első gyermekük világrajöttét. Első gyermekük mindössze kilenc nappal karácsony előtt érkezett, és az Amy Beatrisz nevet kapta. Amy nem maradt egyke, a következő évek során hat testvére született.
Carmichelék otthonában mindig akadt tennivaló. Mindössze naponta háromszor volt csend a házban, az egyik ilyen alkalom az volt, amikor a gyermekeket lefektették aludni, a másik kettő pedig akkor volt, amikor a család összegyűlt reggel és este az asztal körül imádkozni.
Amy számára minden este egy különleges alkalom volt: „amikor a gyermekszobában elhalványult a fény, és én egyedül maradtam” – mesélte egyszer kedves barátnőjének – „kisimítottam egy kis helyet a lepedőn és azt suttogtam a mi Atyánknak, gyere, kérlek, ülj mellém.”
Amy nem a földi édesapjára gondolt, amikor ezt mondta, hanem a Mennyei Atyánkra. Egészen kicsi kora óta Amy Carmichel különleges módon szerette Istent. Ő volt Amy legjobb barátja, Ő volt az a Személy, akivel legszívesebben töltötte az időt.
- Nem szeretnél velem jönni Belfastba? – kérdezte egyszer Amyt az édesanyja.
Csak úgy felragyogott a gyermek arca:
- Dehogynem, nagyon szeretném, vigyél magaddal!
A testvérei kérdései eltörpültek a pillanat hevében:
- Miértmentek Belfastba?
- Hozol majd valami jót nekünk?
- Mit csináltok ott?
Carmichel asszony nevetni kezdett:
- Csak vásárolni megyünk, mondta végül a gyerekeknek.
- Majd hozunk nektek valamit, ígérte a másik gyermeknek. (…)
A zsúfolt nap végén, Amy a városban szerzett új tapasztalatokkal telten leült a tűz mellé, hogy beszámoljon a nap élményeiről a család többi tagjának. Leginkább a teázóban szerzett élményeire voltak kíváncsiak, a rózsaszínű glazúrra, amelyet a tejes feketetea mellé tálaltak.
– Jött egy kislány, aki megállt a teázó ajtajában, mesélte a testvérkéinek. A kirakatban finomabbnál – finomabb torták voltak és sokféle nyalánkság volt. A kislány a tortákat és süteményeket nézegette. Szegény családból származott, vékony, kopott ruhácskába öltöztették, esett odakint és a cipő nélküli lábacskái teljesen átfázhattak.
Amikor édesapja imádkozásra hívta a család tagjait, nem Amy volt az egyetlen, aki a szegény sorsú kislányért imádkozott. Amikor a testvérei már mind ágyba bújtak, Amy még mindig a tűz mellett üldögélt és írt egy verset a kislányról, akinek a képét nem tudta kiverni a fejéből:
„Ha nagy leszek
a pénzemmel már tudom mit teszek,
Nagy házat építek –
a szegény kislányoknak otthont készítek.”
Teltek – múltak az évek, és amikor Amy valóban megnőtt, eszébe jutott az a kislány. Újra Belfastban volt, azonban most nem Millisleból jött, hanem épp hazafelé tartott. Egy pokróccal betakarva utazott egy lovaskocsin, amikor megpillantott egy nagyjából vele egyidős nőt, rongyokba öltözve, két zsák volt a lábára kötve cipő helyett. A nő mellett két gyermek állt úgy nyolc és tíz évesek lehettek, akik Amynek eszébe juttatták a szegény kislányt, akit gyermekkorában látott (…)
– Már nem tudom, mit higgyek, mondta szüleinek azon az estén vacsora után. Szilárdan meggyőződtem arról, hogy Isten az óceánon túlra hív misszióba, mégis, mindenekelőtt, a Kínai Missziós Társaság visszautasított, azután, ahogyan Japánban kezdtem munkálkodni olyannyira megbetegedtem, hogy haza kellett jönnöm, és olyan hosszú és keserű utat kellett megtennem azért, hogy felépüljek.
Lehet Isten azt szeretné, hogy itt szolgáld, mondta édesapja. Itt is rengetegen szenvednek szükséget.
Amynek eszébe jutott a nő, akit az úton megpillantott, és belátta, talán édesapjának igaza lehet a dologban.
– Ezek túl nagy kérdések ahhoz, hogy ma este döntsünk felőlük; épp most tértél haza a föld másik végéből, jegyezte meg édesanyja bölcsen. Majd eljön az idő, amikor ezekkel is foglalkozunk, de addig pihenned kell és a legfontosabb tennivalód az, hogy felépülj.
Amy szemei csaknem leragadtak a fáradtságtól, így nem volt nehéz meggyőzni őt arról, hogy pihenni térjen.
1859-ben, miután Amy felépült, szilárdan meggyőződött arról, hogy Isten Indiába hívja őt. A családja minden kétségeskedése ellenére, Amy kitartott döntése mellett, így nem maradt más számukra, minthogy naponta kitartóan imádkoztak érte. Amy India déli részére utazott a Tinnevelly Régióba.
Sok szép dolgot látott itt. Nagyon szerette a helyi lakosokat, legfőképpen pedig a fekete szemű gyerekeket. Szerette a sok színes ruhát, szépnek találta az egész országot, szerette a piaci tömegeket és a keresztyéneket, akikkel ott találkozott.
Azonban voltak más dolgok is egészen rettenetesek, amelyeket nehezére esett még csak elhinni is. Sőt, még rosszabb volt, hogy ezek a szörnyűségek a hindu templomokkal voltak kapcsolatban.
– Várj csak, nem értem egészen mit mondasz, mondta egy megtért hindu nőnek. Ismételd meg kérlek, hogy biztos legyek benne, hogy jól értettem.
– Amma (vagyis anya, hindi nyelven), kezdte újból az asszony, amit mondok színigaz. Ebben az országban a szülők nem örülnek, ha kislányuk születik. Szülés előtt sokan tesznek fogadalmat az isteneknek, hogy ha kislányt szülnek feláldozzák. Hiszen maga is látja, hogy ha nem így tesznek, akkor haza kell vinniük és gondozniuk kell, miközben nincs más vágyuk, csak hogy megszabaduljanak tőle és legyen egy másik gyermekük, egy fiú.
– Azt akarod mondani, hogy megölik a kislányokat, hogy feláldozzák őket.
– Nem, érkezett lágy hangon a válasz, nem ölik meg őket, viszont mindaz, amit tesznek talán rosszabb a halálnál is. Olyan nőkre bízzák őket, akik fogolyként tartják őket a templomban. Aztán, amikor öt – hatévesek lesznek, átadják őket a papoknak és azok rabszolgái lesznek, míg meg nem betegszenek vagy idősödni kezdenek.
Amy szomorúan sóhajtott: Mondd, mi történik aztán?
-Aztán kidobják őket a templomból és soha többé senki sem foglalkozik velük, úgy bánnak velük, mintha fertőző betegek lennének…
– És most hol vannak?
– Ők a „devadasszi” -k, azok a nők, akik kis csoportban élnek a város legszegényebb negyedében.
– Hogy – hogy csak ennyien vannak? – kérdezte Amy a sok kislányra gondolva, akiket a templomok falai közt tartanak fogva.
Barátnője szomorú sóhajt nyomott el.
-Azok közül, akik oda kerülnek, fejével a templom felé intett, kevesen élik túl, hogy kikerülhetnének onnan.
Amyt már csak a gondolatától is kirázta a hideg, hogy mi minden történhet pár méterre tőle.
„Muszáj tennem valamit határozta el magában, muszáj tennem valamit ezekért a kislányokért!”
Kis idővel ezt követően elhozták hozzá az első gyermeket, egy kicsiny, törékeny krémszínű kislányt, olyan volt, mint egy különleges baba. Nem sokkal ezután pedig két másik kislány csecsemőt is hoztak. Az Amma (anya) becenév nagyon jól talált Amyhez, mivel sok gyermek anyukája lett. Titkon elvitték hozzá olyan szülők a gyermeküket, akik azt hitték az istenek megjutalmazzák őket, ha az árvaházba viszik őket. Voltak olyan nők is a templomszolgák között, akik nem akarták, hogy a gyerekek ugyanazokon a szenvedéseken menjenek át, mint ők és az életük kockáztatásával hozták ki a gyerekeket a templomból és adták át Amynek, hogy biztonságban tudják őket.
Lala egyike volt azoknak a gyerekeknek, akiket Amy megmentett. Öt éves korában Lalát elrabolták Dohnavurból, ahol Amy folyton növekvő családjával élt, és visszavitték egy templomba a hegyekbe. Szegényke ott megbetegedett és meghalt. Amy nagyon elkeseredett, amikor ez a hír a fülébe jutott, de a rossz hírek mellett egy érdekes történetet is hallott.
– Ott voltam, amikor meghalt Lala, mondta egy nő. Egészen úgy tűnt, hogy nem fél a haláltól. Aztán azt mondta, hogy lát három ragyogó ruhás alakot, akik a szobában vannak. A félelem legkisebb jele sem látszott az arcán sem a tekintetében, amikor azt mondta, hogy látja a három ragyogó ruhájú alakot, mosolygott és meghalt.
Éveken át Amy volt sok nemkívánt kislány anyukája, ő otthont adott a számukra és sajátjaként szerette őket. Sajnos nem mindegyikük élte túl, mert voltak, akik olyan betegségekben szenvedtek, amelyekre akkoriban nem volt gyógymód, de Amy mindig imádkozott azért, ha valamelyikük nem is élné túl, legalább úgy lépjen az örökkévalóságba, mint Lala, aki szerette az Úr Jézust.
Egy napon Amy balesetet szenvedett, elesett és eltört a lába, a bokája szilánkosra tört. Manapság gyorsan megműtötték volna és ugyanúgy járhatott- kelhetett volna, mint azelőtt. Abban az időben viszont egészen más volt a helyzet, főképp egy olyan szegény országban, mint India.
A következő húsz évben Amy csak ritkán tudta elhagyni szobáját, de még ez sem tudta megállítani abban, hogy szeresse a megmentett gyerekeket, sőt így több időt tudott az érettük való imádkozással tölteni. Újra úgy érezte, mint akkor gyermekkorában, hogy ismét helyet készíthet az Úr Jézusnak az ágya szélére, és oda hívhatja, hogy beszélhessen Neki a lányairól.
Amy ebben az időszakban verseket, sőt könyveket írt, amelyeket manapság is szívesen idéznek, sok évvel 1951-ben történt halála után. Amy egyik verse a gyermekkoráról szólt. Amikor kicsi volt, egy kis barna szemű ír lány azért imádkozott, hogy hadd legyen kék szemű, úgy vágyott rá, hogy kék szemei legyenek, akár a tiszta ég.
Forró imát mondott legott a kislány,
Hogy az Úr kegyelme kék szemmel ragyogjon rá
Majd aludni tért békés hittel
Reggel az imára a válasz mégsem jött el
Jézus nem válaszolt, talán foglalt,
Meglepődött s mégis imában újra jött
S reggel a tükör, melyben fürkészte arcát
Kék szemek helyett, nem mutatott csak barnát
Lágy szellő simogatón vigasztalta
Mintha Jézus hangja szólna benne
Így válaszolt: nem, tisztán kivehette,
Hogy a válasz az imára a nem is lehetne.
Jézus nemmel válaszolt Amynek, amikor kék szemet kért Tőle. Csak évekkel később értette meg, hogy miért mondott nemet, hiszen Indiában mindenkinek barna szeme van, és ő nem tudott volna úgy beilleszkedni kék szemekkel. Isten azt szerette volna, hogy Amy Indiában szolgálja Őt, és még abban is arra a különleges szolgálatra készítette őt, ahogyan kiválasztotta a szeme színét.
Irene Howat, „Tíz lány, aki megváltoztatta a világot”, Editura Casa Cărții, Oradea, 2017. A kiadó engedélyével felhasználta és magyarra fordította Kelemen Krisztina.
- Gondoltál- e már arra, hogy Istennek milyen különleges terve lehet az életeddel, amikor nem adta meg a kérésed?
- Gondolj valakire, akin segíthetsz és ne késlekedj a jó cselekvéssel!
- Ne feledd, Isten téged is hatalmasan használhat, ha engedelmeskedsz Neki!
„Mert aki Istentől született, az legyőzi a világot, és az a győzelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk.”
1. János 5:4
