A király asztalánál ülni nem csak díszes terítéket, válogatott ételeket-italokat és teljes kiszolgálást jelentett, hanem megbecsülést és tiszteletet is. Nem akárki élvezhette ezt az előjogot. A királyi család tagjain kívül a hadvezérek és az ország vezető emberei ülhettek ennél az asztalnál. És Méfibóset, aki mindkét lábára sánta volt már gyermekkorától fogva.
Jézus után tódult a sokaság. Tanítványok és tanítványnők, csodára és tanításra éhes halászok és földművesek, kötekedő farizeusok és írástudók jártak a nyomában, hallgatták a példázatait, ették vele együtt a kenyeret és a halat. És fogyatékos, beteg emberek is: némák és siketek, bénák és epilepsziások, haldoklók és gyógyíthatatlanok. Nem volt külön asztal és ’speciális’ tanítás. Sőt, amikor feltették azt a kérdést, ami akkor is, most is, ami mindig is izgatta az embereket, hogy miért születnek fogyatékos gyerekek, ki a hibás azért, hogy valaki egész életére más, mint a többi, Jézus nem mutat rá senkire. A felelet egy újabb titok:
„azért van ez így, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta az Isten cselekedetei”
(János 9,3).
Több mint húsz éve dolgozom fogyatékos gyerekek között, nagyon sokat tanultam tőlük, rengeteg szeretet kaptam általuk. Ők tanítottak meg arra, hogy, ha a tükörbe nézek, először ne az jusson eszembe, hogy vajon elég szépnek találnak-e mások, hanem, hogy milyen jó az, hogy látok, hogy el tudtam menni a tükörig és felfogom azt, hogy, akit ott látok az én vagyok, és nem egy másik ember. Elmondok nektek néhány dolgot abból, amit ezalatt az idő alatt megérthettem.
Kik ők?
Ugyanolyan vidám, kíváncsi, szeretetet és nevelést igénylő gyerekek, mint bármely más velük egyidős gyerek, csak közülük némelyik kicsit nehezebben beszél, kevesebbet ért meg a világból, lassabban vagy egyáltalán nem szaladgál.
Jó a hallásod és a hangod? Éles a látásod és az eszed? Egészséges, izmos tested van? Örülj neki, légy hálás érte! De gondolj arra is, hogy bármennyire megszokott és természetes az egészség és épség, nem mindenkinek adatott meg. Egyetlen gyermek sem választotta azt, hogy fogyatékos legyen, mégis vannak fogyatékos gyerekek. Ők is hozzánk tartoznak, ők is itt élnek mellettünk és velünk.
„Mi erősek pedig tartozunk azzal, hogy az erőtlenek gyengeségeit hordozzuk, és ne csak a magunk kedvére éljünk”
(Róma 15,1).
Hogyan teheted ezt?
Ne bámuld őket, de ne is kerüld el őket! Ne mondd azt, hogy inkább nem találkozol, inkább nem is nézel rájuk, annyira sajnálod őket!
„Felebarátod elől el ne zárd magad!”
(Ézsaiás 58,7)
Ne vegyél részt olyan beszélgetésben vagy csúfolódásban, ahol valakit azért gúnyolnak, amire nem képes!
„Ne ócsárold a siketet, a vak elé ne vess gáncsot!”
(3.Mózes 19,14)
Kerüld a megbélyegző kifejezéseket! Ne mondd, hogy nyomorék, dadogós, hülye vagy ’handicapat’ – hanem: mozgássérült, beszédhibás, értelmileg sérült.
Ha egy fogyatékos személyről beszélsz, ne csak a hiányosságával nevezd meg őt! Egy ember mindig több mint a fogyatékossága, még ha az nagyon szembetűnő is, és a fogyatékos gyerekeknek is van rendes kereszt- és vezetéknevük. Neked sem tetszene, ha a neved helyett a legelőnytelenebb tulajdonságodról neveznének el, és így emlegetnének: az a nagyorrú, kajla fülű, karikós-lábú, beesett arcú, stb.
Ha úgy látod, hogy bajban vannak, kérdezd meg, hogy szükségük van-e segítségre. Mint minden embernek, úgy nekik is a szeretetedre és nem a részvétedre van szükségük.
Timi álma
Négy éves volt, amikor megismertem. Mozgásfejlesztésre hozták, abba az óvodába, ahol dolgoztam. Mosolygós, kerek arcú, értelmes szemű kislány volt. A mozgása, különösen a járása, lassú volt, minden lépést meggondolt, de vágott az esze, mint a borotva. Aztán ahogy teltek a hónapok ez a barátságos, nyílt arc egyre jobban beárnyékolódott, elmaradtak a sziporkázó válaszok. Timit bántotta valami: hiábavalónak tűnt a naponkénti gyógytorna, egyre nehezebbé vált a járása. Következett a sok kivizsgálás, a járókeret, majd a kerekesszék. Az orvosok nem tudtak segíteni, csak a fájdalmas diagnózist közölték: Timinek gyógyíthatatlan problémája van, az izmai nem tudnak fejlődni, sőt egyre jobban le fognak épülni. Ha vigasztaltuk, csak legyintett, ha kérdeztük, elfordult. Nem sírt, csak nézett maga elé és az egyedüllétet kereste.
Néha elvittem a csoportból a saját dolgozószobámba és beszélgetni próbáltam vele. Szerettem volna, ha elmondja nekem a fájdalmát, ha felteszi nekem azokat a kérdéseit, amelyeket magában forgat. Beszélni szerettem volna neki Istenről, Jézusról, aki magához hívja a szenvedőket, arról a másik életről, ahol nincs fogyatékosság. De a beszélgetés nem nagyon jött össze. Mindent meghallgatott, amit mondtam, de ő semmit sem mesélt, csak rámemelte azt a szomorú tekintetét, amelyben én látni véltem a ki nem mondott panaszt: „könnyű neked, téged a lábad visz és nem a kerekesszék, te egészséges vagy, nem értheted azt, amit én érzek…”
Sokat töprengtem magamban Timin, a kettőnk kapcsolatán, de a beszélgetéseink nem váltak felszabadultabbá; viszont szívesen segített nekem: rendbe rakta az asztalomon szétszórt lapokat és füzeteket, összekapcsolta a tesztlapokat, segített bélyeget ragasztani, eszembe juttatta, hogy öntözzem meg a virágokat.
Egy idő után mintha már oszlani kezdett volna a szomorúsága, mintha kezdte volna elfogadni azt, hogy ő más, hogy ő nem tud, s nem is fog járni. Egyszer, amikor családlátogatáson voltam náluk, az édesanyja mesélte nekem, hogy az ő nyugodt kislánya álmában nagyon aktív: keze-lába jár, sokszor még beszél is. Timi akkor rejtélyesen elmosolyodott és ezt mondta: „Én álmomban repülök: lebegek, szállok, körbekerülöm az egész várost. Repülök, mint ahogy ott fogok, abban a Másik Világban, ahová megyek majd. Mert én ott nem csak járni és szaladni fogok majd tudni. Hanem repülni is…”
Most én nem tudtam megszólalni. Mit mondhattam volna? Ámultam az Isten kikutathatatlan szeretetén és tapintatán, ahogyan üzenni tud nem csak a bibliai Józsefnek, Sámuelnek, Dánielnek. Ámultam egy gyermek hitén, aki látta a láthatatlant.
Dr. Berszán Lídia, Kolozsvár
(Megjelent a Harmatcseppek 2006/május-júniusi számában: www.magyarbaptista.com/hcs632.pdf)
