Bár minden témáról szívesen kell(ene) beszéljünk a vasárnapi iskolában, vannak kedvenceink. Ezekről a kedvencekről mint volt “vallásórás” gyermek, mint anya, aki részt vesz különféle keresztény gyerekfoglalkozásokon, mint képzett pedagógus írok a következő sorokban.
Gyermekkorom kedvence A jó pásztor története volt. Arra, hogy mit mondtak róla, nem emlékszem. Három dolog maradt mélyen bevésődve: az Ameddig Jézus él, Az Úr a pásztorom kezdetű énekek és egy (naiv) illusztráció, amely a szelíd pásztor Jézust ábrázolja.
Az énekeket lelkesen énekeltük, lógattuk hozzá lábainkat. A gyerekkori emlékezet(em) tehát a dallamokhoz és a képhez kapcsolta a jó pásztorról szóló tanítást. Úgy gondolom, emlékezeti stratégiáim nem sokban különböznek másokétól, és levonhatom a már sokszor megfogalmazott következtetést: kiemelt fontosságúaknak tekinthetjük a gyerekekkel való foglalkozásban a zenélést, éneklést és a képi ingereket (a megfelelő magyarázattal: hogy nem hódolhatunk a képeknek; hogy az illusztráció valakinek a sajátos elképzelése a valóságról). Hozzátenném ezekhez a tematikus játékokat és a kézimunkázást (tapasztalati tanulást).
Alább a jó Pásztorról szóló alkalomhoz fogalmazok meg pár ötletet.
Kezdhetjük a témához illő játékokkal. Íme néhány kipróbált játékötlet:
Kint a bárány, bent a farkas: a játék lebonyolításához nagy méretű helyiség vagy kinti tér szükséges. A gyerekek egymás kezét fogva kört alkotnak. A játékvezető kijelöl egy bárányt és egy farkast. A farkas el kell kapja a bárányt úgy, hogy a báránynak szabad szaladni a kör körül, a körön át (ekkor a gyerekek kaput alkotva beengedik a körbe ill. kiengedik a körből). Ha a farkas elkapta a bárányt, maguk helyett újabb farkast és bárányt jelölhetnek ki.
Helycserés játék: a gyerekek körbeülnek. A játékvezető minden első gyereket báránynak, minden másodikot pedig pásztornak nevez. Egy széket kivesznek, a szék nélkül maradt gyerek pedig a kör közepébe áll, és elkiáltja magát: Bárányok! vagy Pásztorok!, ekkor a megszólítottak fölállnak és új helyet keresnek. A hely nélkül maradt áll mindig középre, és szólít. Lehet egyszerre bárányokat és pásztorokat hívni. (Ez a Gyümölcssaláta játék változata)
Báránykák gyűjtögetése: kinyomtatunk száz kártyaméretű képet, amely báránykát ábrázol. Elrejtjük a helyiség különböző pontjain. A gyerekek jelszóra keresni és gyűjteni kezdik ezeket. Közösen összeszámoljuk, hogy hányan vannak, és egy zöld színű nagy terítőre, amelynek közepén már ott a pásztor képe, kirakják a kártyákat. – innen már könnyű elkezdeni a történet elbeszélését.
Hangfelismerő (szülők bevonásával lehetséges): a gyerekek a báránykák, a szülők a pásztorok. A szülők hátat fordítanak vagy eltakarják a szemüket, a gyerekek pedig sorra egyenként sírnak a pásztoruk után. Az a szülő kell megforduljon és báránykájához fusson (felemelje, megölelje, vállra tegye), aki úgy gondolja, hogy épp az ő gyermeke hangját hallja.
A jó pásztorról szóló történet kapcsán csodálatos beszélgetések alakulhatnak ki. Elég, ha csak arra vezetjük rá a gyerekeket, hogy rájöjjenek, mi vagyunk a bárányok, és beszélgessünk velük arról, milyenek ezek az állatok, mire van szükségük, és ki a jó Pásztor.
És végül egy kipróbált kézimunka-ötlet: Vatta-bárányka. Kisebb gyerekek számára szükséges előkészíteni a következőket: fehér kartonlapból bárányfejeket ill. -testeket kivágni, a fejre szemet, orrot rajzolni, a test alsó felét két helyen kilyukasztani, fekete anyagsáv két végére bogot kötni. A gyerekek egyenként kapnak 1 zöld színű A5-ös méretű lapot, egy bárányfejet, egy testet, egy fekete anyagsávot vagy fekete színű zsenília-drótot. A megbogzott anyagsávot vagy zseníliát áthúzzuk a testre készített lyukon, ez lesz a bárány két lába. A zöld A5-ös méretű lapra kell ragasztani a bárányka fejét és testét, a testre és a fej búbjára pedig vattapamacsokat.
A másik kedvelt téma a Noé bárkája. Annyira gazdagnak és gyermekközelinek érzem ezt a történetet! Talán ez az a történet, amelyhez a legtöbb segédanyagot dolgoztak ki, amelyhez sokféle dalból választhatunk (gondoljunk csak a “mindenki kedvencére”: Pillangó, ha lehetnék…).
Szinte kivétel nélkül szeretik a gyerekek az állatokat. Megkérdezhetjük, kinek melyik a kedvenc állata, miért az, mit tapasztalt az állatokkal. E történet feldolgozásakor gyerekjáték a kezdeti jégtörés, a történetmondás, a beszélgetés, a kézimunkázás, az éneklés – az Úr dicséretére buzdítás.
Játszhatunk velük zajosan (kártyákra különböző állatok képét nyomtatjuk, minden állatból 2-4 darabot, a gyerekek kihúzzák a kártyákat, és jelszóra elkezdik utánozni a képen látható állat hangját, a hang alapján meg kell találniuk társaikat vagy állatpárokat alkotnak, akadálypályát készítünk székekből, padokból, szőnyegekből stb., amelyen végig kell haladniuk a “gyermekállatoknak” ahhoz, hogy a bárkát elérjék) vagy némán (az előbb elsőnek leírt játék mimikával, gesztusokkal játszva vagy egy gyerek kihúz egy kártyát, amely állatot ábrázol, mozgásait kell utánozza, a többieknek pedig ki kell találniuk, milyen állatról van szó).
A Noé története kapcsán a csúfolódás, a szégyenérzet, az Istenhez ragaszkodás, az engedelmesség problémakörével is foglalkozhatunk – hiszen ezek a gyermekeink világában is fontos meg- és újrabeszélnivalók.
Harmadik kedvencem, amikor arról beszélhetünk, hogy Jézus hogyan áldotta meg a gyermekeket. Gyermekeink különös érzékenységgel hallgatják a bibliai történeteket, mégis talán ez az a jelenet, amelyben legnagyobb empátiával részt tudnak venni. Mély hálával tölt el, amikor egy gyerek szomorú arca vidámmá változik Jézus szeretete láttán.
