Különös időket élünk. Úgy gondolom, diáknak, tanárnak egyaránt hiányzik a hagyományos tanulás az iskolában. Arra is felfigyeltem azonban, ahogyan diákokkkal, szülőkkel, tanárokkal beszélgettem az iskolaév elején, amíg még járhattunk iskolába, hogy kimondva-kimondatlanul ott feszült a kérdés minenkinben: Hogyan tovább? Mi lesz a jövőben? Valóban, jogos a kérdés. Hisz egyik napról a másikra annyi a változás, a biznytalanság, hogy lassan követni sem tudjuk. Mégis, jó tudni azt, hogy valaki tud mindezekről, mi több kezében tartja az eseményeket, javunkat akarja.
Számomra is szokatlanul indult az új iskolai év, a tizenötödik, tanárként. Vártam már a találkozást diákjaimmal, hisz március közepe óta nem találkoztunk. Arra azonban nem gondoltam, hogy hamarosan én magam leszek az, aki nem tud menni tanítani
Október elejétől otthoni kezelésre szorultam. Egészségi állapotom azonban nem javult, hanem romlott így egy bő hét múlva magas láz, légzési nehézségek miatt kórházba kerültem. Két nap múva kiderült, koronavírus-fertőzött vagyok. Nem is a külső tünetekről szeretnék írni, mint inkább arról, amivel Isten bátorított. Nyugtalanság vett erőt rajtam, s kérdések özöne jött elő: Miért? Hogyan tovább? Két kis történet juott eszembe, amivel Isten bátorított, erősített.
Az első New Yorkban történt, a feljegyzés szerint. Egy iskolában tűz ütött ki. Mindenki fejvesztve futott. Egyetlen kislány őrizte meg nyugalmát. Mikor a tűzeset után rákérdeztek, hogyan tudott nyugodt maradni, ennyit mondott:
„Édesapám a tűzoltó-parancsnok.“
2000 évvel ezelőtt a Galileai tengeren is hasonló dolgok történtek. Ott azonban nem a tűz, hanem a vihar okozott rémületet az amúgy edzett halászoknak számító tanítványok szívében is. Miközben ők a viharral küzdenek, a Mester, látszólag mit sem törődve velük, nyugodtan alszik. Rémülten, szemrehányó szavakkal költik fel, de Ő ekkor is nyugodt. Szól a tengernek: “Hallgass, némulj el!” (Márk 4: 39) és csend lesz. Nem csak a vihar csitul el, a tanítványok szívében is lecsendesül háborgás. Rájönnek, ha Jézussal vannak, nincs okuk a félelemre. Nem azért, mert nem lennének bajok életünkben, hanem mert Ő az Úr mindenek felett.
Időközben, hála Istennek, fizikailag is helyrejöttem. A lecke azonban, amit fentebb leírtam, lényeges tanulság számomra a jövőre nézve is.
Kedves Olvasó, kívánom, hogy tapasztaljuk meg mindannyian, Jézus velünk van minden körülményben.
Vékás Benjámin