Te ott Európában, én itt, Pápua Új Guineában. Te négy évszakkal, én csak kettővel: esős és száraz. Kezdhetném így is a köztünk lévő különbségek sorozatát, hiszen ezek a dolgok nagyban befolyásolják azt, hogy hogyan éljük mi meg mindennapjainkat. Mivel nálunk reggel mindig 6 óra körül kel a nap, és este 6 óra körül fekszik, és mivel faluhelyen nincsen közvilágítás, mert a legtöbb faluban nincs bevezetve az áram, mi elég korán fekszünk, úgy 8 óra felé, néha korábban is. De korán is kelünk, ahhoz, hogy elkészüljünk az iskolába való menetelhez. Nyílt tűzön készítjük el a reggelit, ami elég sok időt vesz igénybe.
Legtöbbször édeskrumplit vagy sült banánt eszünk, néha az estéről maradt rizset (üresen, vagy különböző zöld levelekkel), vagy sós, ízesített kekszet eszünk. Örülünk, amikor van tea, és még inkább, ha kerül bele cukor vagy tejpor. A tejport csak ízesítésnek használjuk, mivel nagyon drága a mi zsebünknek. Mivel nincs áram, ezért hűtőszekrény sincs, ezért tejet sem iszunk, csak nagyon ritkán, úgy, mint egy különleges üdítőt, amikor a 2 órányi gyalogtúrára lévő kisvárosba megyünk. Nagyon sok cukorral szeretjük a teát, és tőletek eltérően, csak fekete teát iszunk. Sosem kell unszoljanak a szüleink, hogy együnk. A legtöbb esetben csak kétszer eszünk egy nap. Este eszünk a legtöbbet, mert nem szeretünk üres gyomorral lefeküdni, de volt már olyan is, hogy nem volt mit enni. Ilyenkor, mi gyerekek, nagyon sokat nyafogunk. Hogyha szüleinkkel elmegyünk valahová este, egy falubeli baráthoz, én, és a kisebb testvéreim sokszor elalszunk a szüleink ölében, vagy néha akár a földön is. Ez nekünk nem gond, hiszen otthon is a földön alszunk, legjobb esetben egy 4 cm vastag matracon. Amikor fel akarnak költeni minket, hogy haza gyalogoljunk, sírva, jobbra-balra dőlve követeljük, hogy vigyenek minket ölben. 🙂 Nem mindig jön be a taktikánk, csak a legkisebbeknek. Persze, nap közben „nagylegények” vagyunk. A kedvenc játékunk, már 3-4 évesen is, a szüleink kiskése.
Persze a bozótvágó kést is jobban forgatjuk, mint sok fehér felnőtt ember. Igazi labdánk vagy kisautónk nem igazán volt, egy-egy jómódú családban van ilyesmi, de csak rövid ideig. Sok kéz alatt hamar tönkre mennek. A szüleink szinte mindent a természetben található dolgokból készítenek, így nem igazán tanultuk meg, hogy hogyan, vagy miért vigyázzunk a drága dolgokra. Úgy gondolkodunk: ha valami tönkremegy, majd készítünk másikat. Ezért saját készítésű kisautónk van, hosszú rúddal, amivel toljuk azt, ezzel még a nagyobb fiúk (12-14 évesek) is szívesen eljátszanak. A labdát is helyileg készítjük, mikor miből. Persze, nem pattan úgy, mint a bolti, de így is jól tudunk vele játszani. A nagyok nagyon szeretik a focit és igazi focilabdát is beszereznek a városból. Általában többen adják össze rá a pénzt. Hát persze, hogy van focipálya is, sokat dolgoztunk, hogy kiegyenesítsük a földet, és kiirtsuk a sok, hatalmasra nővő gazt.
Én elemi iskolába járok, 4. osztályba, így közel van az iskola, de a nővéremnek, aki ötödik osztályba jár 15 évesen, egy bő órát kell gyalogolnia ahhoz, hogy az iskolához eljusson. A két legnagyobb testvérem messze kell menjen, és rokonoknál, vagy bentlakásban kell lakjanak ahhoz, hogy a felső tagozatot végezhessék. Hatan vagyunk testvérek, és csak négyen járunk iskolába. Két lánytestvérem nem mehet, mert a szüleimnek nincs elég pénzük, hogy kifizessék a tandíjat, ami nagyon magas az itteni emberek életszínvonalához képest.
Még 3 testvérem volt, kettő meghalt a születés előtt és közben, a harmadik 3 évesen. Beteg volt. Ne kérdezd, hogy pontosan mi volt a baja, talán malária vagy tífusz. Annyit tudok, hogy lázas volt. Nincs jó kórház a közelben, ezért sokszor a szüleim kerülik, hogy orvoshoz vagy asszisztenshez menjenek. Itt a legtöbb alkalommal csak egy asszisztens vizsgál meg és ad kezelést, és ha szükségesnek látja, orvoshoz küld tovább. Ha olyan jó orvosi ellátás lenne itt, mint nálatok, sokkal többen lennénk…
Lehet, most te úgy gondolod, milyen nehéz az én életem… Ez sokáig nem tűnt fel nekünk, hiszen csak ezt a fajta életet ismertük. Ez volt természetes. Persze, közben megjelentek dolgok a városban, és annak a pár embernek, akinek van videó lejátszója vagy okostelefonja, mutat nekünk dolgokat, hogy hogyan is élnek a világ más tájain. Amikor azokat látom, néha elfog a vágy, hogy többet egyek, vagy többfélét, és hogy több játékom legyen. Máskor, amikor a testvéreimmel vagy barátaimmal játszom, és a szüleimet utánozva tanulok, igazán jól érzem magam. Sokat nevetünk, és persze pajkosak is vagyunk néha. Nagyon finom gyümölcsöket eszünk, mint például: ananászt, mangót, papaját, guavát, és nagyon sok banánt. Erősek és sportosak vagyunk, mert sokat dolgozunk a kertekben.
Nekünk, fiataloknak, általában van egy földimogyoró kertünk, és a pénzt, amit annak eladásából nyerünk, a tandíjra fordítjuk. Persze mi is sokat „csipegetünk” onnan. Ha fiatalok is vagyunk, gyakran mászunk kókuszdió fára, ami 30 m magasra is megnőhet, hogy leverjük a diókat. A bétel diófára legtöbbször csak gyerekek másznak, mert nagyon vékony a törzsük, és a felnőttek alatt kitörhet. Ezek is nagyon magas fák. Gyönyörű helyen lakom, friss a levegő, és a folytonos melegnek köszönhetően, itt mindig terem valami a kertjeinkben vagy a dzsungelben. Vannak olyan növények, amik évente háromszor is teremnek.
Egy másik fontos különbség köztünk, hogy amíg hozzátok már több mint 1000 éve eljutott a kereszténység szele, addig hozzánk csak kb. 100 éve jöttek az első misszionáriusok. Nehéz volt, és talán még mindig nehéz nekünk teljes mértékben megérteni az Egy Istenben való hitet, és ezen belül a Szentháromság fogalmát, miután mi mindig több szellemnek áldoztunk, hogy kiengeszteljük őket. Sokan a törzsünkből még mindig teszik ezt, azzal együtt, hogy templomba járnak, és kereszténynek vallják magukat.
Sokat mesélhetnék még a köztünk lévő különbségekről, de most hadd beszéljek egy közös dologról is, ami a legfontosabb, és ami, hiszem, összeköt minket: Jézus értem is meghalt! Nagyon nehéz ezt megérteni. Apukám három és fél évig járt egy bibliatanulmányra, amit 2 missziómunkás, Mihai és Hajni Dumitriu, Romániából, végezetek a törzsünk között. Ők barátok, és sokat beszélgettek együtt. Láttam, hogy apukám egy ideje megváltozott. Azt mondta, hogy azért, mert most már jobban érti, hogy miről is szól a Biblia, és hogy ki is az az Isten, aki a Biblián keresztül bemutatja magát. Most már apukám is hisz benne, és sokat mesélt róla nekünk is: a családban, a barátaink között, de most már a környező falvakban is, ahová hívják, hogy erről beszéljen. Hajni és Mihai sokáig tanítványozta apukámat és több másik embert a falunkból, akik nyitottak voltak erre, és most ezek végzik ugyanezt másokkal.
Hajni többször eljött hozzánk is, az elemi iskolába reggeli áhitatot tartani. Sokan szeretik Mihai-t és Hajnit, mert rajtuk keresztül sokat tanulhattak Istenről, és az Ige megértésén keresztül kapott hit által, változhatott az életük. Ugyanakkor, vannak olyanok is, akiknek ez a változás nem tetszett, mert „beleszólt” a törzsi szokásokba, hiedelmekbe, szellemvilággal való kapcsolatba. Többen remélték azt is, hogy Mihai-on keresztül majd gazdaggá válhatnak, s amikor látták, hogy ez a vágyuk nem teljesül, hátat fordítottak nekik.
Törzsünkben van több szép szokás is. Ha a szülők valakit tisztelnek, vagy szeretnek, újszülött gyermekeiket azokról nevezik el. Így lett a húgom neve Hajni. Az apukám unokatestvére pedig, a Mihai nevet adta kisfiának. 🙂
Örülök, hogy bár nagyon messze vagyunk egymástól, és nagyon különbözőek a körülményeink és a szokásaink, egy nagyon fontos dolog mégis közös bennünk: értem is, érted is… pont olyan nagy szeretettel, meghalt-, és feltámadt a Krisztus Jézus, és így, egy lehet majd a hazánk. Remélem ott találkozunk!
