Először szelíden hívott és szólt hozzám, miközben teltek az évek… Ekkor még távolinak tűnt. Majd egyre mélyebben íródott szívembe mindaz, amit mondott. S egyszer csak, ha felemeltem a tekintetem, azt láttam: tárt karokkal vár. Oda szaladtam hozzá, és gyermeke lettem. Szeretettörténet ez, Isten és köztem, melyet már rég megírt Ő; nekem csak döntenem kellett, hogy belépek-e e történetbe. Életem legjobb döntése volt. Kegyelemből.
Így tekintek a szolgálattörténetemre is. Már ifjúként Isten szenvedélyt ültetett a szívembe a tanításra: az önmagam, lényem, tudásom átadására. Pedagógusként „lételemem” volt a „többre jutás” segítése; ekkor szólított meg Isten, hogy az Ő megismerésében is vezessem a gyermekeket; majd továbbvitt, hogy másokkal karöltve a legjobb „Hogyan?”-okat keressem, kutassam.
Az Istennel való dinamikus kapcsolat-együtt járás-szolgálat útján sok mindent megtanultam jelenlétében, amit kincsként őrzök a szívemben. Számba veszem, őrizgetem, és időről-időre önvizsgálatot és számadást tartok, hogy jól őrzöm-e a kincseimet.
Kincs a tűz, amit a szívembe gyújtott. Isten igéje „ …perzselő tűzzé vált szívemben, csontjaimba van rekesztve. Erőlködtem, hogy magamban tartsam, de nincs rajta hatalmam” (Jeremiás 20,9b). Így van jól, ebben gyönyörködik Isten. Ha a tűz takaréklángon ég, már nem perzsel, ez már mutató.
Kincs a szemléletváltás. Rick Warren szerint: A szolgálat a fejben kezdődik el. Vagyis, ha Isten szerinti szolgálatot szeretnék végezni, újfajta gondolkodásmódot kell sajátomnak mondanom, hogy helyesen, biblikusan szolgáljak. Megértettem: a szolgálat kiváltságot jelent. Kiváltság, hogy elhívott, kiváltság, hogy tehetem; hogy ott tehetem, ahová helyezett; kincs, hogy társakkal együtt, csapatban tehetem.
Nem kényszer, bár keresztényként magától értendő; nem kívülről, hanem belülről fakad; a belső szabadságból, amikor önmagamat és mindenemet Neki ajánlom.
Nem megfelelési kényszer (bár ilyen is volt), hanem szabadon szárnyalás, és engedelmességben való járás. És ha ott járok, amerre Isten vezet a (gyermek)szolgálat útján (is), áldások sora vár rám.
Nem feladat, hanem nagyszerű lehetőség mindarra, hogy ily módon is dicsőítsük Őt, és hálaáldozatként egy parányit visszaadjunk neki.
Kincs a titkok titka, hogy az eddig leírtakat és még sok mást a szolgálattal kapcsolatban az Ő (közösségi vagy személyes) jelenlétében nyertem. Itt értettem meg azt is, hogy:
· Az Istennel való mély, intenzív lelki kapcsolat nélkül nincs gyümölcs. Nem adhatom másoknak azt, ami nem a birtokom. Hiteles élet, személyes üzenet nélkül nincs hiteles tanítás a gyerekalkalmon sem. Istenben és Istennel kell járnom, így először nekem kell szembesülnöm az igével, magával Istennel, hogy engem tanítson, ahhoz, hogy majd, a magam során én is átadjam azt, és az Ő szeretetét vigyem és éljem.
Maradjatok bennem, és én tibennetek. Miként a szőlővessző nem tud gyümölcsöt hozni önmagától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem. Én vagyok a szőlőtő, ti pedig a szőlővesszők. Aki bennem marad, és én őbenne, az bő termést hoz, mert nálam nélkül semmit sem tehettek. János 15, 4-5
Az Isten jelenlétében való lét van, amikor örömteli, van, hogy simogató és vigasztaló, de van, hogy helyreigazító, fádalmas, „metsző”. Szükségem van minderre, hogy felkészítsen a hiteles életben és szeretetben való járásra.
· Rácsodálkoztam, hogy Jézus milyen sokszor vonult el „a világ zaja”, a „teendők” előtt és után, és imádkozott, böjtölt, időt töltött csak az Atyával. Nekem is Jézus példáját kell követnem. S ha nem teszem minden nap, máris gyengülök, csak pislákol a valamikori perzselő tűz. Szükséges a közösségi résztvevőként Isten jelenlétében elcsendesedni egy istentisztelet, imaalkalom kapcsán, de mégoly létszükséglet az imakamrai elvonulás.
· Az Ő jelenlétében, az, aki egykor elhívott a szolgálatra, meg is erősít, és felkészít a szolgálatra. Az ő jelenlétében újra meg újra emlékezem arra, hogy milyen látás birtokosa vagyok; hogy mi a cél. Nem sodródok el, hanem céltudatosan „evezek” a hullámok közt, néha még „vízen is járok”. Nem a magam erejéből, hanem az által, aki azt mondja nekem egy-egy látás kapcsán, hogy: Lépj ki a bárkádból, az álbiztonság ingatag helyéről, és hittel lép rá a vízre! Nemegyszer megtettem – s bár voltak félelmeim, ígérete felülírta azokat.
· Elmondhatom, hogy imádkozva, az Úrral tervezve olyan gondolatokat, terveket, jövőképet ad esetenként, amit magamtól sosem jutna eszembe, vagy álmodni sem mernék róla. Ő hozza elém, s bontja ki azt. Nekem csak engedelmességben kell járnom. Az ő szemével kezdek látni, s tapasztalni, hogy tágas térre visz ki.
· Az Ő jelenlétében újra definiálom önmagam: hogy ki vagyok én, és mire hívattam. A Krisztusban talált önazonosság összekapcsolódik azzal a tudattal, hogy: Isten…minden erőnk forrása (Zsolt. 46…), Isten ruház föl engem erővel, (Zsolt 18,32a) és az én Istenem által kőfalon is átugrom. (Zsolt 18,29). Pusztán emberi erőforrás meddővé tesz egy szolgálatot; az Úrtól való teljes függés a biztos út.
· Az Ő jelenlétében leveszem a tekintetem magamról – már nem önmagam körül forgolódok. Meglátom a társam, szolgatársam, saját és lelki gyermekeim szükségét. S miközben kegyelemből betöltöm azokat, azt veszem észre, hogy a sajátaim is mind betöltettek!
Szeretnék úgy élni, hogy az jóillatú áldozat legyen az Isten előtt. Emlékeztettem magam rá: gondot kell viselnem magamra. S teszem is azt a fent leírt módon. Nemcsak azért, mert megéltem e szellemi törvényszerűségeket, hanem legfőképp mert vágyom jelenlététre, kedves szavára, életadó igéjére, arra, hogy gyönyörködjön bennem. Mert Őneki sokkal fontosabb vagyok én, mint amit valaha is tehetek. De ha az, amit teszek, a vele való kapcsolat gyümölcse, áldásos lesz!
Máté Imola