Ebben a rohanó és felgyorsult világban, amiben az emberek egyre több teret adnak a virtuális világ “hódításának”, nagyon nehéz, és igazi erőfeszítésbe kerül őszinte, mély kapcsolatokat kialakítani. Kevés az olyan ember, aki érdekelt a másik valódi lényének megismerésében. Ennél is kevesebb az, aki ápolja és fenntartja a kapcsolatot annak igazi vonatkozásában.
Mi, felnőttek is egy életen át tanuljuk a másikhoz való kapcsolódás művészetét annak kihívásaival és örömeivel együtt. Isten az, aki úgy alkotott meg bennünket, hogy vágyjunk az igazi, bensőséges kapcsolatra Vele, és ugyanakkor embertársainkkal is.
Vajon mi a helyzet a mai világban élő tinédzserekkel? Vajon ők hogy gondolják, és mennyire érzik szükségét ennek? Ha megfigyeljük őket, akkor olyan sokszor lehet látni egymástól elidegenedett, a valóságban egymást nem ismerő tiniket. Érdekes módon azok, akik a nap nagy részében a virtuális kapcsolatokban élnek, vagy épp a mögé rejtőzködnek (azért merem ezt írni, mert elmondásuk szerint még az iskolában is könnyebb Messenger-en vagy sms-ben „elmondani” valamit), nagyon is igénylik az őszinte, közvetlen baráti kapcsolatokat. De hogyan és honnan is tanulják, sajátítsák el azokat az alapelveket, amelyek segítenek kapcsolódni egymáshoz, és lefektetik egy őszinte kapcsolat alapjait?
Annak idején az Úr Jézus maga mellé vett 12 tanítványt, és elkezdte tanítani, formálni őket. Ez nem csak arról szólt, hogy az elveit, gondolatait osztotta meg velük, hanem az egész életét. A lehető legközelebb engedte magához őket. Ebben a közelségben ismerhették meg őt valójában. Hallhatták igazságait, de ugyanakkor láthatták azoknak az igazságoknak a gyakorlatban való megélését. Tanította, tanítványozta, formálta, bátorította, vagy épp megfeddte őket.
Vajon meglátjuk-e a hasonlóságot a mi küldetésünk és az Úr Jézusé között? Hisz, a Tőle kapott bölcsességgel, vezetéssel tudunk mi is olyan emberekké válni, akik eleget teszünk a ránk bízott feladatoknak. Nem kényszerből, hanem önzetlen szeretetből. Mert mi is ebből a szeretetből élünk.
Hogyan nyissunk, hogyan találjuk hát meg a tini szívéhez vezető utat, hogyan kapcsolódjunk hozzá? Amióta kapcsolatban vagyok tinikkel, folyamatosan tanulom ennek a művészetét.
A hozzájuk való kapcsolódás legalapvetőbb pillérének az elfogadásnak kell lennie. Ez nem jelenti azt, hogy mindennel egyetértek, ami őket illeti. A teljes elfogadás pedig az őszinte, törődő szeretetből fakad. Abban a korban, amikor annyi sok változáson megy keresztül a tinédzser (legyen ez akár testi, érzelmi, gondolkodásbeli vagy viselkedésbeli) nagyon szükséges tudniuk, érezniük azt, hogy vannak olyanok, akik őket elfogadják és megértik. Olyanok, akik nem kötik feltételekhez és bizonyos elvárások teljesítéséhez a szeretetüket, hanem csak szeretik. Látják bennük a sok elrejtett kincset, potenciált, és nem a jelen hiányosságaira, tudatlanságára vagy akár önteltségére koncentrálódik figyelmük, hanem egészen másra. Éspedig a jövőre, és arra, akivé Isten kegyelméből válhatnak majd. Ebben a folyamatban cseppet sem lekicsinylő feladat hárul akár szülőre vagy tanítóra. Azt is látom, hogy nem rájuk erőltetni vagy meggyőzni kell őket saját alapelveimről, hanem eljuttatni őket oda, hogy ők maguk gondolkodjanak, mérlegeljenek bizonyos dolgokat. Beszélgetni velük, engedni őket őszintén megnyilvánulni, kimondani érzéseiket és mindazt, ami bennük van. És végül az Ige fényében és a saját meggyőződésemre alapozott hit által megvizsgálni és helyes következtetéseket vonni le. Nagyon fontos elmagyarázni, megértetni velük azt, hogy az életben a vetés-aratás törvénye igenis működik. Amilyen döntéseket hoznak most, annak örömét vagy nehézségét fogják tapasztalni később. Ahogyan döntenek, az vagy előbb juttatja őket és formálja jellemüket, vagy épp ellenkezőleg. Szoktam mondani nekik, hogy építenek ebben a korban. Saját kis életük „házát” vagy jó, erős alapokra fektetik (nem másra mint Krisztusra) vagy pedig ingatag, bizonytalan alapra, ami aztán hamar összedől.
Ugyanakkor fontos felvállalnom gyengeségeimet, hibáimat és bűneimet is előttük. Hisz nem egy elérhetetlen ideálnak kell előttük lebegnie, hanem egy hús-vér embernek, aki közel sem tökéletes. Aki maga is volt tini, szembesült ugyanazokkal az örömökkel és nehézségekkel, mint ők. Aki hibázott, elesett, de Isten kegyelméből új életet nyert.
A fent említett dolgok megélése, átadása nemcsak a klub keretén belül kell, hogy történjen. Nagyon jó a keret, amit a klub nyújt, de még fontosabb meglátniuk azt, hogy hogyan működik mindez a hétköznapokban. Ilyen különleges alkalmak lehetnek egy-egy pizza-, muffin est, vagy egy itt alvós nap. Ilyenkor engedjük, hogy betekintést nyerjenek életünk minden részébe. Elérhetőek vagyunk a számukra, kérdezhetnek vagy elmondhatják mindazt, amit szeretnének. Együttérzünk velük, ha szomorúság van életükben, és velük együtt örülünk, ha örömben, sikerben van részük.
Közel sem teljes a lista, ami a tinikhez való kapcsolódás különböző formáit illeti. Sok mindent lehetne még írni ezzel kapcsolatban. Ami igazán fontos, hogy hadd legyünk érzékenyek Isten vezetésére. Hadd lássuk meg, hogy épp kiket bíz ránk, és milyen munkát akar elvégezni általunk. Ha pedig megértjük, akkor csatlakozzunk Hozzá, az Ő tervének a kibontakozásában legyünk egy építő láncszem. Legyünk azok, akik folyamatosan Tőle tanulunk, de ugyanakkor készek vagyunk a körülöttünk levő tiniket is tanítani, formálni. Véleményük szerint, nagyon is szükség van ilyen felnőttekre. Olyanokra, akik folyamatosan tanulják és továbbadják az igazi és szereteten alapuló kapcsolat megélését. Hisz, így fognak majd ők is emberközeli kapcsolatokat kialakítani, így fognak természetes módon, egészségesen kapcsolódni egymáshoz és a körülöttük levő világhoz.
Deák Evódia, Brassó