„Van nekünk Istenünk, akit mi tisztelünk: Ő ki tud minket szabadítani az izzó tüzes kemencéből, és ki tud szabadítani a te kezedből is, ó király! De ha nem tenné is, tudd meg, ó király, hogy mi a te isteneidet nem tiszteljük, és nem hódolunk az aranyszobor előtt, amelyet felállíttattál .”
Dániel 3, 17-18
Izráel népének történetét ismerve néha elcsodálkozunk, megdöbbenünk viselkedésükön, és feltesszük a kérdést: Miképpen fordulhatott elő, hogy a nép, aki oly sokszor saját szemeivel látta, tapasztalta a csodákat, amelyeket Isten tett az életében, időről időre mégis elveszítette a Mindenhatóba vetett bizalmát?
Vajon nem fordul ez elő velünk is néha? Talán nem kezdünk idegen isteneket imádni, csak egy kis bizalmatlanság fészkeli magát a szívünkbe, és talán az is megfordul a fejünkben egy-egy nehéz időszakban, hogy szolgálunk hűségesen Istennek, ennek ellenére bizonyos imádságunkra adott válasza mégis késik…, azaz többet várnánk Tőle. Szégyellem, de velem előfordult… Mennyire örülök, hogy Isten nem hagyott cserben az ilyen időszakaimban, és eszembe juttatta azokat a történeteket, amelyek a mi „tanításunkra írattak meg”!
Figyeljük meg a Sidrák, Misák és Abédnegó megnyilvánulását abban az igencsak „meleg” helyzetben, amikor az izzó tüzes kemence várt rájuk, ha Istent választják az aranyszobor helyett! Ők egy pillanatig sem dilemmáztak amiatt, hogy mit tegyenek. Számukra nem volt kérdés az engedelmesség, sem az, hogy hűségesek maradnak minden körülmény között Istennek, még a legnagyobb veszélyben is. Akkor is, ha ez az életükbe kerül! Micsoda bátorság kellett annak a kijelentéséhez, hogy nem borulnak le az aranyszobor előtt! És micsoda hitre volt szükség ahhoz, hogy bizonyságot tegyen arról, hogy hisznek Isten hatalmában, aki Úr a lángok között is, és aki a leglehetetlenebbnek tűnő körülmények közül is ki tudja szabadítani őket!
Sokszor kijelentjük, hogy „Isten számára semmi sem lehetetlen”. De egy-egy konkrét helyzetben hisszük is, hogy tesz értünk valami rendkívülit? A három ifjú hitt, és Isten cselekedett: a hajuk szála sem perzselődött meg, sőt még a füst szaga sem járta át a ruhájukat. Az Úr maga volt velük a lángok között. Vajon miért részesültek ilyen rendkívüli gondviselésben? Azért, mert teljesen bizonyosak voltak a kemencéből való megmenekülésükben? Nem. Hanem azért, mert mindezt Isten kezébe tudták helyezni. Ki tudták mondani: „de ha nem tenné is…” Az Úr Jézus is hasonló szavakat mondott földi élete utolsó éjszakáján: „… mindaz által ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem amint Te!”
Ki tudjuk mi mondani, akkor is, ha rengeteget könyörögtünk, imádkoztunk valamiért, amit még nem kaptunk meg, hogy „ha nem tenné is”, akkor is hűségesek maradunk hozzá? Néha ez nem megy könnyen. De Isten a hűségeseknek jutalmat ígér: „Aki mindvégig kitart, az üdvözül.”
Vegyük számba, mennyi mindent kaptunk Istentől! … Számba lehet ezt egyáltalán venni? Túl sok ahhoz, hogy meg tudjuk tenni. Ha semmi mást nem kaptunk volna/kapnánk Tőle a megváltáson, bűnbocsánaton kívül, akkor is minden okunk meglenne arra, hogy egész életünkben hálásak legyünk Neki! Ez a lehető legtöbb, amit valaha valaki emberért tett! És ezt értem és érted tette Isten!
Imádkozzunk olyan lelkületért, ami a három zsidó ifjúban volt: engedelmes szívért, erős hitért, alázatért és hűségért, amely nem függ a körülményeinktől! Ha ilyen lelkülettel szolgálunk Istennek, az Ő gazdag áldását fogjuk tapasztalni!