Gyakran felmerül a kérdés, hogy mikor és hogy kell elkezdeni az elfogadás tanítását. Úgy gondolom, hogy már a legkisebb életkortól és minél természetesebben; vagyis nem tanfolyamokon, hanem azzal, hogy együtt vannak, együtt játszanak a gyerekek.
Óvodai és iskolai oktatás során viszont vannak olyan gyakorlati feltételek, amelyeket érdemes figyelembe venni. Például, hogy egy 12-14 fős csoport egy fogyatékos gyermek integrálását bírja meg.
A pedagógusnak számítania kell arra, hogy sok ’nehéz’ kérdés felmerül a gyerekekben, ha egy fogyatékos gyermek kerül a csoportba: pl. Miért születnek fogyatékos gyerekek? Ki a hibás? Kell-e félni tőlük? Miért csinálnak furcsa dolgokat? Én is válhatok fogyatékossá? Ha Isten jó, miért engedi, hogy így szülessenek? A mennybe jutnak-e a fogyatékos személyek?, stb. Jó, ha van lehetőség ezekről beszélni, de a tanítónak nem kell tudnia mindenre a választ.
Vannak érzékenyebb gyerekek, akik szenvednek attól, ha fogyatékos gyerekek vannak a közelükben. Velük még többet kell beszélni arról, hogy nem a részvét, a sajnálat a megfelelő magatartás, hanem a részvétel: beszélgetni a speciális igényű társsal, énekelni együtt, rájuk mosolyogni, szolgálni feléjük. Meg kell beszélni a csoporttal minél konkrétabban, hogy lehet/kell jól segíteni a fogyatékos gyerekeknek.
Az integráció egy folyamat, több egymásra épülő lépésben történik; normális az, ha egy darabig csak méregetik egymást a gyerekek; időre van szükség ahhoz, hogy kapcsolatba is lépjenek. Az első lépcsőfok a fizikai integráció: a közös tér használata, a fogyatékos személyek jelenléte a többiek között.
A következő fokozat a funkcionális integráció: nemcsak jelen van a fogyatékos gyermek, de ugyanazt a foglalkozást, tevékenységtípust végzi, mint a többiek. Pl.: ő is kap olyan kézimunkát, amilyent el tud végezni, és a többiekkel párhuzamosan ő is végzi a saját szintjének megfelelő feladatokat.
A szociális integráció már kölcsönös kapcsolatokat, interakciót feltételez. Minden tevékenységbe bevonják, órán és szünetben egyaránt.
A felsőfok a társas integráció (amit még inklúzióként is emleget a szakirodalom): az integrált személy is odatartozónak érzi magát, a közösség része, van szerepe, feladata, közte és az osztályközösség között a bizalom kölcsönös.
Az integrációs feladatra vállalkozó tanító/pedagógus szakmailag és lelkileg is alkalmas kell legyen a feladatra:
általános felkészültség = általában tájékozódik az integrációs feladat felől: beszél a szülőkkel, esetleg a gyerek gyógypedagógusával arról, hogy mire számíthat a viselkedését, képességeit illetően
szituatív felkészültség = minden közös programponthoz kigondolja, előkészíti a megfelelő eszközt, feladatot, motivációs és jutalmazási módszert a fogyatékos gyermek számára is; a csoportszabályok alól a fogyatékos gyermek sem kivétel
attitűd, értékrend-alkalmasság = hisz abban, hogy mindkét fél (fogyatékos gyermek, egészséges csoporttársak) számára hasznos, mindkét fél nyer, tanul az integrált foglalkozásból; képviseli a gyerekek előtt, hogy a teljesítményeinktől függetlenül, egyformán értékesek vagyunk
pszichés kompetencia = bírja viselni az integrációval járó lelki, érzelmi terhet; nem „szakad meg a szíve” a sajnálattól, át tudja adni újból és újból a felelősséget Istennek
Nagyon sokat segíthet a fogyatékos gyermeknek az integrálódásban, ha van egy kapocs személy, ”őrangyal”, „nagytestvér” a csoportban, aki vállalja azt, hogy mellette van és támogatja, bevonja a közösségbe.
Ha van rá mód, érdemes megtudni, megtalálni azt a területet, amiben a fogyatékos gyermek is jó, amit szívesen végez és ezt erősíteni, ezért dicsérni, jutalmazni. Az ’üresbe kapott’ dicséret megalázó számukra, és a csoport előtt is fontos, hogy a képességeik felől is megmutatkozhassanak, ne csak a ’fogyatékuk’ felől.
Az elfogadás tehát tanulható és tanítható. Kialakítható és továbbörökíthető az elfogadás kultúrája is, nem csak az előítéletesség. Az értékrend-alakítás és a személyes pozitív tapasztalatok a legfontosabb eszközök ennek érdekében.
Dr. Berszán Lídia
BBTE Kolozsvár
