Az elmúlt hétvégén gyermekkorom festői színhelyeit barangoltuk be a családdal. Túránk alatt égbenyúló hegycsúcsok és lankás domboldalak között elterülő tisztáshoz értünk. Közepén egy fa árváskodott, aminek képe mélyen beívódott az emlékezetembe: egyik oldalról nézve csodálatos zöldellő, ám ha közelebb és a másik oldalról veszi szemügyre: villámsújtotta, kiégett törzsével tátongó; idő kérdése, és a pusztulás martaléka lesz.
E kép egy élethelyzetet juttatott eszembe: az ereiben duzzadó, viruló, zöldellő lelki munkásét, aki egy adott ponton „kiég”, mint az én fám.
Láttam olyan lelki munkást, akik elhívása szerint tette, amit tesz, helyén volt; mégis – egy adott ponton azt fogalmazta meg nemrég egy beszélgetés során, hogy kiégett. Bár áldások fakadtak szolgálata nyomán, kimerült, odalett a szolgálat öröme. Elfáradt. Nagyon. A feladásig.
Volt idő az életemben, amikor teljes erőbedobással szolgáltam több gyülekezetben a gyerekmisszióban, országos programok szervezésében vállaltam jelentős terhet, továbbá missziókerületi feladatok, a társadalom színterén való jelenlét és a családi lét természetes, mindennapi, édes velejárói között egyensúlyoztam. Ha nem szolgáltam minden adandó alkalommal, lelkiismeret-furdalással küszködtem, érvelvén, hogy meg kell ragadnom minden adandó alkalmat. Közben meg nagyon de nagyon elfáradtam, és keserűség jelent meg a lelkemben.
A végeláthatatlan feladatlista és a (vélt vagy valós) elvárások, az elhívás szerinti vagy az önként magamra vállalt kötelezettségek mindennapjai egy adott pontján hazafele tartottam az autómban egyik hétköznap. A kialvatlanság és a feladattudat közti erőviszonyban nálam mindig az utóbbi győzött akkoriban (néha még most is), így, bár még kora délután volt, a ki nem aludt órák behajtották rajtam az adósságot. Elaludtam. Arra ébredtem, hogy a szembejövő sávon vagyok egy kanyarban. Isten kegyelme, hogy még volt időm és lélekjelenlétem visszarántani a kormányt, és „sértetlenül” megúsztam az aznapi utazást. Mindez 1oo méterre történt az otthonomtól. Felkiáltójelként vettem az Úrtól; hogy, bár emberi figyelmeztetések ellenére is a pörgésben nem álltam le, Isten maga üzent: Vissza a tempóból!
E tapasztalat hatására megváltozott az élet- és missziós szemléletem is. Tudatosan átvizsgáltam az életem, újra listáztam az elhívást és értékeket, amely szerint berendeztem az életem, és górcső alá vettem a prioritásaimat.
Igen, bevallom: volt olyan, hogy nem volt helyes a fontossági sorrend, és a misszió megkerülte a családot. A mindenároni missziós vakbuzgalom ártalmas lehet. A Jézussal való kapcsolat, a család, majd a misszió. Ezt a helyes prioritást tanultam sok évvel ezelőtt egy lelki hétvégén. Ha felborul, sérül az életem minden vetülete (kapcsolataim, szolgálatom hitelessége, motivációja stb), és nem „elégek az oltáron”, hanem kiégek, és a fámhoz leszek hasonlóvá.
Az omniózus eset után könnyebben visszamondtam bizonyos szolgálatokat, és csak azért, mert láttam a szükséget, nem vállaltam el, hacsak az Úr nem küldött. Átadtam a feladatokból, amit tehettem, hogy nagyobb erőbedobással végezzem azt, amit tudtam, hogy csak nekem kell végeznem.
Újra kézelfoghatóan élővé vált számomra, hogy viseljek magamra is gondot. Lelki értelmben is. És ehhez a napi pörgés mellett, az Úrral való napi szinten való kapcsolatápolás mellett szükségem van arra, hogy a szolgálatomnak is legyen egy ritmusa – legyen idő, amikor megpihenek, amikor megállok, még a missziós pörgésben is. Lehetek elhívott, lehetek a helyemen, de ha a fizikai-lelki-szellemi határaim mindontúl túllépem, azon nem lesz áldás.
Tudatosság is kell a lelki munkában. A céltudatos misszió azt is jelenti, hogy jól legyek a helyemen. Ehhez szükséges a pihenés; a betervezett „kilépés” a szolgálati és a napi ritmusból, hogy az embernek lehetősége legyen töltődni, a kimerült lelki-szellemi tartalékait újra feltölteni a Forrásból; ha családos, csak úgy együtt lenni a szeretteivel, egymás számára; a rég tervezett hegyi túrát megejteni; a természet hangjára ébredni reggelente, és nem az ébresztőóráéra; végre együtt ebédelni a rég látott lelki baráttal; vagy egyszerűen lehetőséget teremteni kipipálni a Nyári bakancslista óhajtott következő bejegyzését.
Erre is jó ez a nyári időszak. Bár tudom, hogy ez a táborozások, a vakációs bibliahetek ideje, legyen a félrevonulás ideje is! Megéri! Sokszorosan megtérül. Nemcsak a magunk, a gyermekeink, hanem a lelki munka számára is.
A tudatosság ugyanakkor azt is jelenti, hogy felkészülök egy-egy erőpróbáló időszakra, amelyek a gyermekmisszióban vannak – lehet ez a nagyünnepek körüli többletenergia, egy-egy különleges rendezvény, táborszervezés vagy vakációs bibliahetek. Ezeket követően tervezzek be időt a pihenésre, az újbóli töltekezésre.
Eszembe jut az az eset a Bibliából, amikor a tanítványok a missziós kiküldés után visszatérnek Jézushoz, és beszámolnak mindarról, amit tettek. S tudjátok, mit modott Jézus az elfáradt tanítványoknak? Pihenésre hívta őket.
Az apostolok visszatértek Jézushoz, és elbeszélték neki mindazt, amit tettek és tanítottak. Ő pedig így szólt hozzájuk:
„Jöjjetek velem csak ti magatok egy lakatlan helyre, és pihenjetek meg egy kissé.” Márk 6, 3o-31
Tudatosságot jelentett számomra a felismerés is: erőtpróbáló időszak után talán a csüggedés, a kimerültság jele is kopogtathat nálam. Ahogyan Illésből is a Kármel-hegyi hitharc és az életéért való futás után a pusztaságban a kiégés beszélt. Isten csodálatos módon „táplálja” őt, és újabb feladattal bízza meg.
Lehet, hogy Ézsaiás a te szócsöved is: ‚Mennyit fáradoztam, dolgoztam hiába, hasztalan pazaroltam erőm…” (Ézsiás 49, 4), de Isten azt mondja: „Szolgám vagy, Izrael,…rajtad mutatom meg dicsőségemet” (Ézsaiás 49, 3). Isten tovább akar téged használni, drága tanító; csak szükséged van egy kis pihenésre, feltöltődésre, a Vele való kapcsolatban tapasztalt öröm áradására az életedben.
Használd hát jól ki ezt a nyarat!
