Tikkasztó nyári hőség ült Kerek-erdő minden bokrán-fáján, de még a levegő is olyan meleg volt, mintha óriás kandallóval melegítették volna. Mindenki a hűvösre húzódott, bár az árnyékban is olyan meleg volt, hogy az állatok egy-egy lapulevéllel jöttek-mentek, és azzal legyezték magukat. Voltak, akik a patak vizében hűsöltek, de olyanok is akadtak, akik az otthonuk hűvösébe húzódtak, és csak késő délután bújtak onnan elő.
Tapsi nyusziék is az üreg hűvösébe húzódtak. A három nyúlgyerek olykor kimerészkedett az üregből. Nagyon szerettek tevékenykedni.
A legnagyobb Tapsi gyerek, Mimi, nagy segítséget jelentett az édesanyja számára. Finomabbnál-finomabb sütiket készített, kitakarított, virágot ültetett, és csodaszép függönyöket varrt, és hímzett, amit mindenki megdicsért és megcsodált Kerek-erdőben.
A középső Tapsi gyerek, Marci, nagyon ügyesen barkácsolt. Kerítést, kerti hintát és széket készített, és mindenkinek szívesen elkészítette Kerek-erdőben, aki csak megkérte erre.
A legkisebb Tapsi gyerek, Tami, szeretett volna olyan lenni, mint a testvérei. Amikor süteményt sütött, valamit mindig kifelejtett belőle, vagy elfelejtette időben kivenni a sütőből, és megégett. Ha takarításhoz fogott, mindig összetört valamit. Ő is ültetett virágot, de olyan ügyetlenül, hogy két nap múlva mind elpusztult. A barkácsolás sem ment neki. Mintha semmi sem akart volna sikerülni, amihez hozzákezdett. Elkeseredett.
– Nekem semmi sem sikerül! – mondta sírva édesanyjának.
– Ne keseregj, majd legközelebb jobban sikerül – biztatta édesanyja.
– De annyiszor próbáltam már, és nem sikerült utána sem – panaszkodott Tami.
– Talán, nem azzal próbálkozol, amiben te ügyes vagy. Tudod, gyermekem, mindenkinek adatik valamilyen képesség, amikor megszületik. Vannak, akik gyorsan szaladnak, míg mások nem; vannak, akik szépen énekelnek, de erre sem képes mindenki; vannak, akik a kezükkel szépet alkotnak, mások háziasabbak. De ha mindenkinek ugyanaz a képessége lenne, akkor a többi hiányozna a világból.
– De miért nem képes mindenki mindenre? – kérdezte Tami.
– Akkor nagyon-nagyon leterheltek és fáradtak lennénk, és nem lelnénk örömünket semmiben.
– Mi az, ami nekem adatott? – kérdezte megvigasztalódva Tami.
– Figyeld, hogy mi az, amit örömmel teszel, ami sikerül, amiért mások is megdicsérnek, és rá fogsz jönni. Attól kezdve Tami nyuszi nagyon figyelt, közben meglátogatta a betegeket Kerek-erdőben édesanyja kérésére. Mindenkihez volt egy kedves szava.
Egyik nap az öreg Rőtt rókát látogatta meg, aki betegen feküdt.
– Úgy örülök, nyuszikám, hogy eljöttél! Mindig felvidít a látogatásod. – mondta az öreg róka. Tami mosolygott, majd megigazította az öreg róka párnáját. Akkor vette észre, hogy a nap erősen besüt az ablakon, és eszébe jutott valami. Másnap nem egyedül jött látogatóba. Vele jött Mimi és Marci is.
– Ma nem egyedül jöttem – mondta Tami. Velem jöttek a testvéreim is. Tegnap észrevettem, hogy épp az ágyra süt a nap, és ebben a melegben nem lehet kellemes így pihenni.
Miközben Tami a beteg rókával beszélt, Mimi és Marci munkához láttak. Marci az ablakra egy zsalugátert szerelt, ami megakadályozta, hogy a meleg napsugár a szobába menjen. Mimi egy gyönyörű függönyt tett az ablakra, amire napraforgóvirágokat hímezett. Az ablakpárkányra virágcserepeket tettek. Tami kipakolta az asztalra a magukkal hozott kosár tartalmát. Volt ott annyi finomság! Az öreg Rőtt róka szeme megtelt könnyel a boldogságtól.
– Meg sem érdemlem mindezt. Köszönöm gyermekeim! – mondta Rőtt róka.
Tami minden nap elment az öreg rókához. Rájött, hogy bár ő a kezével, soha nem fog tudni olyan szépet alkotni, mint a testvérei, de másokat felvidítani, kedvességgel és szeretettel megsimogatni mások szívét, arra ő a legalkalmasabb. Nem vágyott már arra, hogy olyat alkosson, amit más, nem akart mindenben jó lenni, csak azzal törődött, hogy amit a Nagy Királytól kapott, azzal szolgálhasson mások felé.
(A rajzok Szalacsi Dóra munkái.)
