Mit tanulhatunk egy pogány pedagógustól?
Jeles napokon általában közismert nevek, nagy emberek világra szóló teljesítményei elvenednek meg előttünk. A Pedagógusok Világnapján (melynek idei mottója Teaching in Freedom, Empowering Teachers) hadd álljon előttünk egy évezredekkel ezelőtti névtelen, pogány pedagógus, az egyiptomi hercegnő példája: a 2Móz 2,1-10, és az Ap.Csel 7,1-23 igerészekben olvashatunk róla.
Pedagógus volt, hiszen tanította, és nevelte Mózest. Eredményeit tekintve jó pedagógus volt, hiszen a gyermek, amikor felnőtt, kiváló volt mind szavaiban, mind tetteiben. Pogány volt, abban az értelemben, hogy nem az Isten népéhez tartozott, de példás embernek mondható, ha arra gondolunk, hogy a Biblia egyértelműen elismeréssel ír róla.
Mire tanít a Nagy Pedagógus (Szent)írása által bennünket, ma élő keresztyén pedagógusokat egy évezredekkel ezelőtt élt pogány pedagógus története által?
Helyesen viszonyulni a hatalomhoz.
A fáraó leánya a Nílusban fürdött. Olyan milliőben, ahol a víz életbe vágóan fontos volt, a városok többnyire csak ivóvíz közelében épülhettek. A hercegnőnek hatalmában állt, hogy szinte szó szerint tejben vajban fürödjön. Szolgái a partról kísérték figyelemmel biztonságát, teljesítették parancsait. Egyszer csak meglátott a nád között himbálózni egy szurokkal és gyantával bemázolt gyékénykosarat. Miért látta meg? Szükséget szenvedett volna bármilyen tekintetben is, hogy remélt volna valamit a fekete kosárkától? Vagy kíváncsi volt? Mi létezhetett az akkori világban, amit ő nem látott még, vagy nem kaphatott volna meg? Mit sejtethetett egy szurkos, szutykos gyékénykosár? A fáraó többszöri parancsa miatt: héber kisfiút! S a fáraó lánya tudta. Figyelmen kívül hagyhatta volna. Arra is lett volna hatalma, hogy szolgáival elvitesse a zavaró tényezőt a fejedelmi fürdőzés színhelyéről. De helyesen viszonyult hatalmához: odahozatta a síró kisgyermeket rejtő kosarat.
A felnőtteknek hatalmuk van sok mindenre. (A gyerekek szerint “túl sok mindenre!”) Hogyan gyakoroljuk hatalmunkat? Tudjuk hatalmunkat nem magunkra pazarolni? Tudunk nem átnézni kicsi “akárkik” felett? Tudjuk meglátni azt, akit figyelmen kívül is hagyhatnánk akár? Van erre hatalmunk? Van. Legyen!
Kegyelmesnek lenni kegyetlen időkben.
A fáraó két rendben is kihirdette, hogy a héber fiúgyermekeket nem szabad életben hagyni. A bábák nem engedelmeskedtek a rendeletnek (1Móz 1,17), a népből egyesek szintén nem engedelmeskedtek a parancsnak (1Móz 2,2), és maga a fáraó leánya sem engedelmeskedett a kegyetlen rendeletnek. Pedig erős kezű apa nevelése volt. Ismerhette a fáraó rendeléseinek súlyát. Látta, hogy a síró kisgyermek egy fiúcska. Minden bizonnyal tudta, hogy a héberek közül való, egyiptomi életre nem jogosult. De megszánta a kisgyermeket, kegyelmes volt hozzá.
Nehéz időket élünk mi is. (Más világrészen pedig ma is kegyetlen időket élnek sokan.) Nehéz az anyagi helyzet, nehéz a megélhetés, nehéz a munka, nehéz a gyerekek iskoláztatása, a gyereknevelés… De sok gyerek számára kegyetlenül nehéz gyereknek lenni. Annyira, hogy sok gyerek idő előtt belefárad, belebetegszik az életbe… Nagyon kell tanulnunk a kegyelem gyakorlását, főleg a gyerekkel szemben!
Bátornak lenni.
A fáraó leánya férfiakat, vallásosakat megszégyenítő módon volt bátor. A gyermekgyilkos-rendelkezés ellenére a fáraó szolgáinak szeme láttára szembeszállt az életellenes hadjárattal, kiállt nyilvánosan az élet igenlése mellett azáltal, hogy megmentette Mózest. Volt bátorsága nem latolgatni a megéri-nem éri meg között. Volt bátorsága kockáztatni személyes imidzsét, a fáraó házának hírnevét. Volt bátorsága akár uralkodó apjával is szembeszállni, hogy egy életet megmenthessen a halálból. Valaki azt kérdezheti, hogy: Miért csak egyet mentett meg? …
Egyszer egy kisfiú a partravetett tengeri csillagokat dobálta vissza fáradhatatlanul. Egy felnőtt sajnálkozva ment oda, és azt mondta: “Sajnos, olyan jelentéktelen az, amit tenni tudsz. Nézd, millió csillag van itt a parton. Nem tudod mindegyiket megmenteni.” A kisfiú megállt, körülnézett, gondolkodott, aztán pedig lehajolt, fölvett még egy csillagot, és azt mondta: “Mindegyiket nem tudom megmenteni, de ezt még igen. És ennek számít. Meg ezt is, és ennek is számít. Meg ezt, meg ezt, meg ezt…”
Tegyünk annyit, amennyit csak tehetünk pedagógusokként a gyerekekért! Tegyük bátran, nem a környezetre, nem a kedvezőtlen körülményekre tekintve, hanem arra az egy kis csillag-gyerekre, akiért tehetünk valamit. Neki számít!
Befogadónak lenni a kitaszítottal szemben.
Az akkori világ dicsőséges nemzetéhez tartozó egyiptomi hercegnő befogadott egy kis (egyiptomi szemmel nézve) senkit. Nem is akármilyen kisgyerek volt a Nílusról megmentett Mózes, hanem egy megvetett, rabszolga nép szülöttje. A fáraó leánya befogadta őt először, mikor a vízből kimentette, és nem hagyta sorsára. De befogadta őt másodszor is, mikor már nagyobb lett, és visszahozták a szoptatós anyjától. Ekkor már nem volt az a kis elesett, gyámoltalan csöppség, hanem egy nagyobbacska, hangosabban síró gyermekpalánta. Kiváncsi vagyok, hogy hogyan magyarázta el a fáraó háza táján a kiváncsi vagy rossz szándékú szolgálók előtt a gyermek jelenlétét. Azt olvassuk a törénetben, hogy befogadta: először, mádoszor, sőt, magához fogadta a kis idegen gyereket.
Szülőértekezletet tartottak az egyik ötödik osztályban az első tanítási hónap után. Ez alkalommal a gyerekek és a szülők is jelen voltak. Az egyik tanár, aki még nem ismerte jól a szülőket “a sokat rosszalkodó XY gyerek” szüleit szólította. Kisvártatva intett az anyuka és az apuka. Szülőértekezlet után megvolt a nagy tanácskozás a tanárral. Hazafele megbeszélte a család a dolgokat, minden rendeződni látszott. Otthon a gyerek elmondta, hogy nagyon nehéz volt az a pár másodperc, amíg nem tudta, hogy a szülei vajon vállalják-e “a rossz gyereküket”… Annyira megkönnyebbült, mikor látta, hogy szülei gondolkodás nélkül vállalták őt.
Nekünk, pedagógusoknak, felnőtteknek feladatunk, hogy befogadjuk a közel sem tökéletes gyerekeket. Fogadjuk először, másodszor, sokadszor!
Gondoskodni igazán.
A kis Mózesnek gondoskodásra volt szüksége. A fáraó leánya gondoskodott a legalapvetőbb szükségletéről a gyermeknek: táplálékot biztosított neki (Ha arra gondolunk, hogy talán nem volt gyermeke a hercegnőnek, és ezért könyörült a kis héberen, meglepő, hogy milyen gondoskodással, odafordulással törődött vele. Nem elrohant mutogatni mindenkinek, hogy neki is van gyereke. Nem magára összpontosított, hanem a gyermekre, annak szükségleteire.).
A Mózesről való gondoskodás része volt az is, hogy taníttatta őt. Egyiptom minden tudományára taníttatott a gyermek. De úgy cseperedett ífjúvá, hogy tudta identitását. Mert gondoskodtak arról, hogy tudja szívében, hogy kik az ő testvérei, melyik az ő népe (Apcsel 7,23).
A mai gyerekeknek is gondoskodásra, igaz gondoskodásra van szükségük. Olyan táplálékra, amely a testüket, lelküket, szellemüket, jellemüket táplálja. Kenyérre, és az Élet kenyerére, Jézus Krisztusra. Nem az egyiptom(ny)i bölcsességre van szükség az igaz gondoskodáshoz, hanem igazán gondoskodó szívre, indulatra, akaratra. Olyanra, mint amilyen ennek a pogány pedagógusnak volt.
Sajátnak tekinteni az idegent.
Mikor pedig (Mózes) kitétetett, a Fáraó leánya felvevé, és felnevelé őt a saját fia gyanánt – áll az Ap.Csel 7,21-ben (Károli fordítás), és az események valósága szerint. Nem eszközként, nem érdekkel tekintett Mózesre az uralkodó lánya, hanem mint sajátjára. Több volt ő mint pedagógus; igaz nevelő anya volt.
Egy fiatal házaspárnak az orvos fájó szível mondta, hogy olyan rendellenességet diagnosztizált a hamarosan születendő kisbabájuknál, melynek következtében csupán perceket élhet majd az újszülött. A szülők nehéz szívvel, de készültek, hogy a rövid ajándékidőt kihasználják. A szülés után gyönyörködtek a kis csöppségben, simogatták, énekeltek neki, és hálát adtak érte Istennek. 20 percre adatott nekik a gyerekük…
Mennyi 20 perc adatik nekünk az életben, a gyerekek, az isteni ajándékok körében… Használjuk ki az időt arra, hogy szeressük őket, Krisztusi szeretettel, mintha a sajátjaink lennének!
Elengedni azt, akihez ragaszkodunk.
A fáraó leánya végigkísérte a vízből kimentett gyermek életének egy részét. Látta, ahogyan mászni, járni, majd beszélni kezd. Dackorszakában nevelőanyai megérzései mellett az egyiptomi tanítók bölcsességére is számíthatott. Láthatta, ahogyan a fiú tinédzser, majd fiatal felnőtt lesz. Negyvenéves volt Mózes, amikor még a fáraó házából indult el, hogy ki tudja hányadszorra már kimenjen atyjafiaihoz, a héberekhez.
A 2Móz 2,11 versétől kezdődik Mózes Egyiptomból való menekülésének története. Tettei következtében menekülnie kellett, mert “a fáraó halálra kerestette”. Nincs leírva, de minden bizonnyal nem volt könnyű a fáraó leányának, Mózes nevelőanyjának elengedni azt, akit ennyi időn át óvott, nevelt, szeretett. Nem ő volt az, aki halálra kerestette Mózest. Mikor annak az ideje érkezett el, hogy már nem tehetett Mózesért semmit, akkor elengedte. Többé nem is említi őt a Szentírás.
Az evangéiumokban is fel van jegyezve egy történet (Mk 8,22-26), melyben azoknak, akik a vakot kézen fogva vitték Jézushoz, egyszer csak el kellett engedniük annak kezét, és a Jézus kezére bízzák őt.
A pedagógusok életének egyik kihívása, hogy azokat a gyerekeket, akiket éveken át szerettek, neveltek, egyszer el kell engedniük közelségükből. Milyen jó az, hogy ha hittel, a nálunk jobban szerető, mindeneknél jóságosabb Istenbe vetett hittel tudja elengedni a pedagógus a gyerekeket a közelségéből, mikor eljön annak az ideje.
Ez az évezredekkel korábban élő pogány pedagógus, aki tudta helyesen gyakorolni hatalmát, kegyelmes volt kegyetlen időkben, bátor, befogadó, gondoskodó volt, sajátjának tekintette a gyermeket, kit az Isten neki ajándékozott egy időre, s tudta elengedni őt – lehet példa számunkra, ma élő keresztyén pedagógusok, tanítók, nevelők számára.
Habár egy kegyetlen király pogány leánya volt, a kegyelmes Isten emberséges leányának bizonyult.
Mezei Ödön
(Igehirdetés – elhangzott a Székelyudvarhelyi Baptista Gyülekezetben 2017.09.17-én, tanévnyitó istentiszteleten)