Új évre készülök. Mintha küszöbön állva egyszerre látszana visszafele is, meg előre is néhány lépés.
Az alapok világosak, a kérdések ismerősek: Mit tanítok meg, miért és hogyan? Milyen eszközzel, milyen módszerrel, milyen lélekkel? Hogyan vihetem közel a soron következő anyagrészt, történetet, igazságot a gyerekvilághoz?
Engem megnyugtat az egyszerű válasz: reményteljes lélekkel.
Annak biztos tudatában, hogy nemcsak információk jutnak át a nagy csatornán, hanem elsősorban a rám gondot viselő Lélek. Milyen áldás ez a feloldott felelősség: a saját személyiségem ilyen-olyan hatásain túl Ő érheti el a gyermekeket. És a reményeim forrása nem a tudás, nem a tapasztalás. Nem valami, sem a személytelen sorsszerűség lehetőségei, hanem a reménység Istene, személyesen. Aki bennem reményteljes jövőt alapoz. A ránk, gyermekeinkre zúduló információ-áradatban, amikor annyi útja lett az elidegenedésnek, közömbösségnek, valós reményalapot kaptunk arra, hogy elérjük gyermekeinket, és mi magunk is elérhetőek, hozzáférhetőek maradunk reményteljes lélekkel, szeretetben.
Az átadás, az odaadás mind a bizalom megnyilvánulásai. A sokat hangoztatott „ősbizalom” időszakának meghosszabbítása helyett az a biztosabb lehetőség, ha a bizalom forrásához fordulok, és ezt tapasztaltatom meg a gyermekekkel is. ” Látod, ahogyan én bízom az örökkévaló, gondviselő Istenben, úgy te is. Ahogyan én remélek, te is, sőt, te még jobban.”
A minap eléggé komoly sérülést szenvedett egyik gyermek az osztályunkban. Nagy riadalom támadt. A vértócsában fekvő gyerek mellett hangosan imádkozni kezdtem. Életet, békességet kértem, és megvallottam, hogy bízom a Jézus nevének erejében. Újra megerősödött bennem a meggyőződés: amikor a velem élő gyerekekért imádkozom, magammal viszem őket az Úrhoz, közelebb, egyre közelebb. Amikor Igével töltődöm, ahhoz kérek erőt, hogy ők is részesüljenek az áldásaiban, annyira itasson át engem, hogy ők se szomjazzanak mellettem. E reménység örömét szeretném tapasztalni 2018-ban, legalább kétezertizennyolcszor.
