Engem választott Isten erre a szolgálatra?
Ha jól sejtem, kedves olvasó, a gyerekek közt végzel szolgálatot, vagy azt szeretnéd tenni a jövőben. Különben miért olvasnád ezt a cikket? Talán Isten most készít téged, hogy ezt tedd? Lehet, eddig nem volt elég bátorságod, hogy felvállald ezt a szolgálatot, vagy úgy gondolod, túl kevés ismerettel rendelkezel a gyerekek életkori sajátosságainak, a gyermekkor jellemzőinek tekintetében? Van egy jó hírem számodra: Isten nem az alkalmasokat hívja el, hanem az elhívottakat teszi alkalmassá (nem saját gondolat, de sajnos, nem tudom megnevezni, kitől származik). Nem szükséges minden vasárnapi iskolai tanítónak pedagógusnak vagy teológusnak lennie, nem szükséges minden gyerekekre vonatkozó pszichológiai és nevelési szakkönyvet elolvasnia ahhoz, hogy képes legyen megmutatni a gyerekeknek az üdvösség útját. Hogy mégis melyek azok az alapvető jellemzők és képességek, amelyekkel mindenképpen rendelkeznie kell egy tanítónak? Két dolog mindenképpen szükséges:
az egyik az újjászületés,
a másik az elhívás erre a szolgálatra.
Ha megtörtént az életedben az újjászületés, és szívügyednek érzed a gyerekek megtérését, esetleg konkrét igét is kaptál erre vonatkozóan, akkor te vagy az az ember, akire szüksége van Istennek.
Természetesen nagyon fontos az is, hogy minél alaposabban ismerd a Bibliát és annak igazságait. Ha az előbbi feltételek rád vonatkozóan teljesülnek, valószínűleg még mindig számtalan kérdés fogalmazódik meg benned: Hogyan tekintsek a gyermekekre? Hogyan viszonyuljak hozzájuk? Mit kell tudnom róluk? Melyek azok a jellemzők és életkori sajátosságok, amelyekkel rendelkeznek a kisiskolás korú gyerekek?
Gyakorló pedagógusként és gyermekklubos tanítóként néhány gyakorlati vonatkozású javaslatomat, gondolatomat, tapasztalatomat szeretném megosztani veled – a teljesség igénye nélkül – az előbbi kérdésekkel kapcsolatosan.
Hogyan tekintsek a gyermekekre? Mennyire fontosak ők a számomra?
Egészen a múlt század közepéig a gyerekekre úgy tekintettek, mint „miniatűr felnőttekre”, ami azt jelentette, hogy nem kaptak túl sok figyelmet, és a gyermeknevelés egyetlen célja az volt, hogy később jó felnőttek váljanak belőlük. Ez a cél önmagában nem volt rossz, a probléma csupán az volt, hogy a gyermekkornak önmagában semmi értéket nem tulajdonítottak. Joggal kérdezhetjük: mi volt a helyzet azokkal a gyerekekkel, akik nem érték meg a felnőttkort? Ma egészen más helyzetben vannak a gyerekek, ennek a gyermekkor-felfogásnak a teljes ellentéte jellemző világunkra – ennek ellenére ma is hallani olyan kijelentéseket, hogy a gyerekeket még „nem lehet (nem kell) komolyan venni”, „a gyerekek képtelenek komoly döntéseket hozni”, vagy a gyerekfoglalkozások fő célja az, hogy „általuk elérjük a szülőket vagy az egész családot”. Ha egy gyermektanítónak ez előbbi a fő célkitűzése, akkor – sajnos – célt tévesztett. Lehet ez is egy másodlagos cél (sőt, jó, ha az!), de a fókuszban mindig magának a gyermeknek kell állnia: őt magát kell elérnünk! Hasonlóan káros és helytelen az a felfogás is, mely szerint a gyermek egy „törékeny, ártatlan lény”, aki nem felelős a bűneiért, és akinek a lelkébe tiprunk, ha azt állítjuk, hogy neki is meg kell térnie. A személyes tapasztalataim és az általam hallott személyes bizonyságtételek alapján bátran kijelenthetem, hogy a kisiskolás korú gyerekek képesek megérteni és befogadni az evangélium lényegét, képesek komoly – akár egész életre szóló – döntéseket hozni. Sőt, meglátásom alapján, a legideálisabb életkorban vannak ahhoz, hogy a lelkük formálódását elősegítsük! Hogy mennyire kell komolyan vennünk a gyerekeket, abban maga az Úr Jézus mutatott példát, amikor azt mondta, hogy „engedjétek hozzám jönni a gyermekeket” (Márk 10, 14).
(folytatása következik…)