„Mert jó az Úr, örökké tart szeretete, és hűsége nemzedékről, nemzedékre.” Zsoltárok 100,5
A 100. Zsoltárban az ismeret és dicsőítés egymást váltogatják, és hiszem, hogy ez nem csak ebben a zsoltárban vagy ennek a zsoltár írójának az életében, hanem minden hívő ember életében így kell legyen. Az első két vers dicsőíti Istent, és a harmadik elmondja miért is van erre szükség („Tudjátok meg…”). A negyedik vers ismét a dicsőítésre bátorítja az olvasót, az ötödik pedig újból magyarázatot ad erre („Mert…”). Egyértelmű, hogy ismeret nélkül nem igazi, nem teljes az Isten dicsőítése, mert ha nem ismerjük Őt és cselekedeteit, akkor dicsőítésünk csak udvarias dicséret lenne.
Szükség van egy személyes kapcsolatra, azaz ismerni Istent, nem csak információkat tudni róla, ahhoz, hogy dicsőítésünknek helyes motivációja és megfelelő tartalma legyen. Ebből viszont az is következik, hogy ha birtokunkban van az ismeret, akkor kötelességünk az Isten dicsőítése is. Ha az Isten dicsőítéséhez szükséges az Isten ismerete, akkor az Isten megismerése megköveteli az Ő dicsőítését. Nem igazi, nem teljes és nem helyes az az ismeret, amely hidegen hagyja az emberi szív húrjait.
És kire másra lenne igaz az, hogy ismeri Istent, mint arra, aki valamilyen formában tanít róla, gyerekeket vagy felnőtteket! Ha te is ebbe a csoportba tartozol, akkor kérlek, gondolkozz el azon, hogy imáidban, énekeidben, szolgálatodban mennyi hely jut az Isten dicsőítésére.
A zsoltárírók sokszor hosszadalmas, színes, metaforákkal és hasonlatokkal fűszerezett dicsőítésbe bocsátkoznak. Ne tartsuk szószaporításnak az Istent megillető dicsőítést, hanem bővítsük szókincsünket, és tanuljunk a zsoltárosoktól. Hiszem, hogy ezzel a gyakorlattal tanításaink is hitelesebbé és hatásosabbá válnak.
