Közel 100 éve a mi vidékeinken is elfogadottá vált, hogy május első vasárnapja az anyák napja. Gyülekezeteinkben bátorítjuk a gyermekeket arra, hogy köszöntsék anyukájukat és nagymamáikat. És amíg ők énekkel és verssel kifejezik elismerésüket, az anyák és a nagymamák könnyezve hallgatják őket.
De mi a helyzet azzal a gyermekkel, akinek nincs édesanyja, aki szívesen mondana verset és készítene rajzot, de nincs kinek? Mit válaszolhatunk arra a kérdésre: „Nekem miért nincs édesanyám?” … Aki került már hasonló helyzetbe tudja, hogy nem könnyű megszólalni egy ilyen kérdés után. Mit is mondjunk?
Ha a gyermek anyukája elhunyt, akkor lényeges megértenünk, hogy a 10 év alattiak másképpen viszonyulnak a halálhoz, mint a felnőttek. A kisgyermek számára a halál nem végleges, épp ezért könnyen elképzeli, hogy bármikor megjelenhet az anyukája. Ezért fontos, hogy egyrészt erősítsük benne a gondolatot, hogy valóban az anyukája „elment”, és „létezik”, de másrészt az is fontos, hogy elmondjuk a gyermeknek, hogy ahová ment az anyukája, onnan most nem tud visszajönni, nem azért mert nem akar, hanem mert ez lehetetlen. Gyakran találkozni azzal a helyzettel, hogy a gyászoló gyermek úgy gondolja, hogy ő miatta nem tud jönni az anyukája, és ha jól fog viselkedni, akkor biztos vissza fog jönni hozzá. Ilyenkor a felelősségteljes felnőtt feloldja a gyermekben ezt a hamis bűntudatot, hisz nem a gyermek az oka annak, hogy miért nincs anyukája!
Akkor mit is válaszoljunk arra a kínzó kérdésre, hogy miért nincs anyukája? Sokat segít, ha a természetből merítünk példát. A legtöbb gyermek szereti a pillangókat, és jól tudják, hogy a hernyóból lesz a szép pillangó. Nagyon is értik azt, hogy a hernyó ledobja külső burkát, és belőle száll ki a pillangó. Amíg hernyó volt, addig csak a földön csúszkált, de amint pillangó lett, képessé vált arra, hogy messze elszálljon. Hasonlóan Isten a mi lelkünket bezárta egy földi testbe. Amikor eljön az idő, amit Isten szabott meg, akkor a lelkünk „elszáll” Isten országába, és az a hely olyan csodálatos, hogy onnan már nem tudunk visszajönni. Isten az, aki tudja, hogy ki mikor kell itt hagyja a földi „burkát”, és mikor jön el a pillanat, hogy elszálljon az Ő országába.
A gyászoló gyermeket bátoríthatjuk arra, hogy készítsen egy rajzot vagy egy levelet az anyukájának, amit el lehet vinni a sírhoz, és ott lehet hagyni, vagy amit rá lehet kötni egy héliumos lufira, és el lehet engedni a szabadban. Továbbá lehet bátorítani a gyermeket arra, hogy imádkozzon, Isten adjon neki egy második anyukát. Így ő egy különleges gyermek lesz, akinek két anyukája lesz, egyik a mennyben, a másik a földön.
De mi a helyzet azzal a gyermekkel, akinek él az anyukája, de az nem akar tudni a gyermekéről? A nyers igazság, miszerint az anyukája elhagyta őt, nem segít a gyermeken, mert ebben a korban a kisgyermek képtelen más szempontjából látni a világot, ezért úgy csapódik le benne az „igazság”, hogy ő az oka mindannak, ami vele történt. Megfigyelhető, hogy az elhagyott gyermekek komoly identitásproblémákkal küzdenek, mivel az elvetettség beépül a személyiségükbe. Ha logikusan végig gondoljuk, mi az, amit eldobunk? Mindazt, ami már nem kell, vagy megromlott, vagy tönkre ment, amit már nem lehet helyre hozni. Az elhagyott gyermek hasonlóan látja magát, miszerint nagy a gond vele, ő egy selejt.
Krisztus gyülekezete, azon belül te meg én, nem mehet el a mellett a tény mellett, hogy közel 55000 elhagyott kiskorú él Romániában. Felelősségünk, hogy Isten szeretetét közvetítsük ezen gyermekek felé. Továbbá minden adandó alkalommal mutassunk rá a következőkre:
· Létezésük az Isten tervében volt! – Zsoltár 139, 16 „Alaktalan testemet már látták szemeid; könyvedben minden meg volt írva, a napok is, amelyeket nekem szántál, bár még egy sem volt meg belőlük.”
· Isten nem feledkezett meg róluk! – Ézsaiás 49,15 „Megfeledkezik-e csecsemőjéről az anya, nem könyörül-e méhe gyermekén? De ha ő meg is feledkeznék, én akkor sem feledkezem meg rólad!”
· Bátran imádkozzanak, Istentől kérjenek anyukát, szülőket! – Máté 7,7 „Kérjetek, és adatik néktek!”
A legtöbb, amit tehetünk az elhagyatott gyerekekért az az, hogy befogadjuk őket a családjainkba!
„Aki az ilyen kisgyermekek közül egyet is befogad az én nevemért,
az engem fogad be.” – Márk 9,37.
Ha ezt megtesszük, akkor lesz anyukájuk és apukájuk ezeknek a gyermekeknek is!
