“Ezért tehát mi is, akiket a bizonyságtevőknek ekkora fellege vesz körül, tegyünk le minden ránk nehezedő terhet és a bennünket megkörnyékező bűnt, és állhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát. Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére, aki az előtte levő öröm helyett – a gyalázattal nem törődve – vállalta a keresztet, és Isten trónjának a jobbjára ült. Gondoljatok rá, aki a bűnösöktől ilyen szidalmazást szenvedett el, hogy lelketekben megfáradva el ne csüggedjetek.” Zsid 12,1-3
Az elmúlt hónapokban ez az ige újra és újra visszatért hozzám. Annyira igaz rám az első gondolat! A bizonyságtevőknek ekkora fellege… Itt a Biblia a kezemben, sok-sok aranymondás, történet, amelyet vasárnapról vasárnapra el is mondok a gyermekeknek. Sok-sok jó könyv, cikk, bizonyságtevés, amit olvastam, amit hallhatok. Mind Isten hatalmáról beszél. Mint felleg vesz körül.
Olyan jó lenne, ha csak ennyi volna! Ha nem volnának a ránk nehezedő terhek, ha nem volna bennünket megkörnyékező bűn! De van. Vannak. És ha nem tesszük le őket, ha nem harcolunk az ellenünk támadó bűnök ellen, akkor nem tudunk felnézni Jézusra. Pedig ez következik. És ez következne, most az ünnepen is. Jézust akarjuk látni, Őbenne akarunk gyönyörködni, ugye?
Vajon leteszem-e azt, amit nem is érzek tehernek? Amivel örömest foglalkozom, kitölti az időmet, betölti a gondolataimat… Az állhatatos futásban mégis teher. Van-e ilyen „terhed”? Mit kezdesz vele?
Elengedem-e azt, ami igazán nyomaszt? Lehet sérelem, lehet aggodalom, lehet hitetlenség, lehet mások hibáztatása, lehet lázadás Isten ellen. Ó, talán ezt a legkönnyebb belátni, hogy ezek igazán terhek! Ugye átélted már azt nem is egyszer, hogy amikor megalázkodva mindent kiengedsz a kezedből, akkor nyílik meg a szemed arra, hogy meglásd, Isten valóságosan kézben tartja a dolgokat? Ilyenkor a mi marokszorításunk szinte nevetségessé válik.
Bűn. Minket megkörnyékező bűn. Legyünk józanok, van ordító oroszlán (1Pt 5,8). Látod-e a téged megkörnyékező bűnöket? Be tudod-e azonosítani őket? Annyira hálás vagyok Istennek, mert néhány napja ismét megengedte, hogy valóságosan érezzem a bűnöm súlyát. Nem csak úgy, hogy sajnálom, tévedtem, hibáztam, nem akartalak megbántani… hanem égetően, nyugtalanítóan, elkeseredetten, mint aki alól kihúzták a talajt. Egyetlen egy rossz megnyilvánulás, amelyről azonnal tudtam, hogy bűnös volt. Úgy éreztem, hogy végem van. Erre nincs magyarázat. Isten kegyelme és barátaim azonnali bocsánata adott feloldozást, és én rájöttem, hogy erre milyen nagy szükségem van! Égetően szükségem van arra, hogy a bűnt bűnnek lássam, és igen, annak is érezzem, amíg meg nem tisztulok. Mikor ölelt át utoljára hasonló módon az evangélium valósága?
Jézus vállalta a gyalázatot, a megvetést, az igazságtalan gúnyolódást, szidalmazást. Mégis.
Ne aludjunk, hanem fussunk. Állhatatosan. Fussunk az evangélium számunkra is valóságos, élő hírével, hiszen van feltámadás, van győzelem, van erő!
Áldott feltámadási ünnepet kívánunk!
