„Van nekünk Istenünk, akit mi tisztelünk: ő ki tud minket szabadítani az izzó tüzes kemencéből, és ki tud szabadítani a te kezedből is, ó király! De ha nem tenné is, tudd meg, ó király, hogy mi a te isteneidet nem tiszteljük…” – Dániel 3,17-18
Hudson Taylor 1853-ban indult el először Angliából Kínába, azzal a szilárd meggyőződéssel, hogy őt Isten oda hívja misszionáriusnak. A hat hónapos hajóút első napjaiban életveszélyes viharokkal küszködött a hajó kapitánya és legénysége. Még Írországot sem hagyták el, amikor úgy látszott, hogy útjuk hajótöréssel fog végződni. Ahogy a kapitány igyekezte távol tartani a hajót a zátonyra futástól, megkérdezte Taylort, hogy mi lesz Isten hívásával arra nézve, hogy ő Kínába hirdesse az evangéliumot. A 21 éves leendő misszionárius a következő választ adta: „Nem szeretnék máshol lenni. Még mindig arra várok, hogy Kínába juthassak. De ha mégsem jutnék el oda, az én Uram azt fogja mondani, hogy jól tettem, hogy azt kerestem, hogy hallgassak az ő parancsára.”
Istenünk részünkről elsősorban nem lenyűgöző eredményeket vár, hanem hűséget és engedelmességet a szolgálatban. Ha Isten nem mentene meg minket valamilyen szorult helyzetből, vagy ha nem olyan eredményt adna munkánknak, amilyenre számítanánk, mi akkor is arra kell igyekezzünk, hogy szót fogadjunk hívásának és parancsának, mert ez kedves Őelőtte.
